Egy sima, egy fordított...

... már ami a hétvégéket illeti. A múlt hétvégi nagyon lazítós program után ez a mostani elég zsúfoltra sikeredett. Kezdődött azzal, hogy Attilát, Kriszti férjét "költöztettem" haza pénteken. Sajnos nem talált kint munkát közel három hónap alatt sem, így viszont teljesen érthető, hogy a hazaköltözés mellett döntöttek. Kár, hogy így alakult, mert nagyon jó kis banda voltunk ott kint, de a helyükben én sem cselekedtem volna másképp. Hiányozni fog az a bizonyos "Hallmark-élmény", ahogy Dani az első hétvégi tóparti sétánknál mondta. (A Hallmark-élmény az, amikor nézed a körülvevő világot, és annyira hihetetlenül csodás, békés és meghitt, és ez az egész olyan furcsán természetesnek, már-már tökéletesnek tűnik, pedig a hétköznapjaid - sajnos - nem ilyenek, hogy azt mondod magadban: ilyen nincs is, csak azokban a szombat délutáni amerikai családi filmekben, amiket a Hallmarkon látsz...) Hát ilyen volt a mi kis társaságunk ott kint, és ez most már sajnos nem lesz. Remélem, ha hazajövünk, majd ott folytatjuk, ahol kint abbahagytuk.

Aztán, miután megérkeztünk, kipakoltunk és elbúcsúztam Attilától, hazamentem Anyámhoz, majd elugrottam még egy laza kis borozgatós estére Pepével az én kedvenc helyemre, az Eklektikába, hogy kibeszéljük a mi kis világunk nagy bajait. Így legalább találkozhattam Dani barátommal is (na most jön a csavar, senki se a lakótársamra és kollégámra gondoljon, hanem - ahogy ő szokta mondani - gyermekkori kis pajtásomra), no meg A Vendéglátás Koronázatlan Királynőjével, Gottival, aki a helyet vezeti, és persze Beával, Csabival, illetve akiket név szerint most nem említettem, vagyis az "Ekletkika-crew"-val. Mindig öröm betérni hozzájuk, ha csak tehetem, nem hagyom ki, amikor itthon vagyok. Na, ha már így belelendültem a reklámcsinálásba, nem hagyhatom szó nélkül a mennyei vacsit, amivel jóllakattak. A végén még a chef is áldozatul esett egy kis tréfának, amikor is Dani kiküldte az asztalunkhoz, hogy egy vendég beszélni akar vele. Amikor kijött, halál komoly arccal elkezdtem kifejteni neki, hogy két bajom van a süteményével. Az egyik, hogy megszégyeníti az írott költészetet, mert nem lehet rá szavakat találni, amik leírják azt az élményt, amit okozott. A másik, hogy az én Péter barátom valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva nem akar enni, és így most nem tudom megosztani vele ezt a csodát. A szegény srác olyan zavarba jött, hogy kicsit talán szégyellem is magam, de remélem nem vette a lelkére.

A szombat délelőtt rövidke lazulással telt, aztán délután volt egy kis bevásárlás. Este beugrottam még Daniékhoz, mert hogy volt náluk egy kis zenés-táncos eszméletvesztés megünneplendő az új kéglijüket. Sajnos nem tudtam sokáig maradni, mert már korábban elígérkeztem Pusi és Andris szülinapi bulijára, ami számomra fergetegesen jól sikerült. Jó volt ismét találkozni a cimborákkal, akiket rövidebb-hosszabb ideje nem láttam már. Jót dumáltunk, felemlegettük a régi mókás nagy kalandokat, meg persze felköszöntöttük (egy párszor) az ünnepelteket némi kis innivalóval kísérve, fergetegeset csocsóztunk, végül a kemény maggal az elmaradhatatlan hajnali gyrosozással zártunk. Összességében véve nagyon jó kikapcsolódás volt, leszámítva a másnapi megnövekedett regeneráció- és folyadék igényt.

Ma még lejöttem Érdre meglátogatni Ilcsyt, a Nagynénémet, illetve itt van Anyám is, aki már tegnap este lejött. Most még szusszanok egyet a finom vasárnapi családi ebéd után, aztán nekivágok az én kis 750 kilométeremnek, hogy viszonylag emberi időben visszaérjek Németországba, mert holnap már meló. Hát így telik egy átlagos hazautazós hétvége...