Egyszerűen...

A hip-hop (vagy aki így jobban ismeri, a RAP - tudom, hogy nem ugyanaz, most ebbe ne menjünk bele) talán az a műfaj, ami még a heavy metalnál is jobban megosztja az emebereket: vagy nagyon bejön valakinek, vagy nagyon nem. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy aki a verset szereti, egyből szereti a hip-hop-ot is, de nem így van. Na mindegy, nem akarok itt művészeti kiselődaást tartani.

Van egy magyar srác, művésznevén FankaDeli Feri, akire az utóbbi időben felfigyelt a... hogy is mondjam, a média szó valahogy itt szerintem degradáló lenne... - mondjuk így: a zenevilág, vagy még inkább: a közönség. Ha hallgatsz mostanában (elsősorban zenei) rádiót, akkor talán már Te is találkozhattál vele. Esetleg "Suhancos" néven. (Ha nem, írd csak be a youtube-ba, vagy valamilyen keresőbe.)

Azt szeretem a zenéjében, hogy nincs túlbonyolítva, letisztult és egyszerű, mégis olyan szinten megérint, hogy nem lehet szavakkal leírni. A szövegről nem is beszélve: mesterien fűzi egymás után a szavakat olyan rímekbe, hogy először nem is érted, csak érzed. Aztán eljut az agyadig és rájössz, hogy annyira igaz, és eleven, hogy a húsodba vág. Szókimondó, de érdemes odafigyelni rá - ha netán bántja a füled, akkor az azért van, mert igaz. Nem is szaporítom tovább a szót: remélem tetszeni fog - de ha nem, én akkor is hallgatom tovább.

"Yo, DJ, spin that sh!t..."
FankaDeli - Álmodtam

Az Őrangyalom

Hogy velem mindig kell történnie valaminek az autópályán...?! Épp békésen haladok 110-zel Ausztriában a belső sávban (sebességkorlátozás volt, nem nyaralni járok oda), amikor is a külső sávban srégen mellettem haladó autó teljesen váratlanul és minden jelzés nélkül elkezdett behúzni elém. (Hosszirányban a köztünk levő távolság nagyjából -40 cm volt.) Azonnal fék, persze nem satu, mert akkor ottmaradtam volna, de láttam, hogy ez is kevés, nincs más választás: balra pont van egy autó szélességnyi fű - mondjuk kicsit lejtett kifelé, meg a szélén már fák álltak, de ezzel kellett beérnem. Természetesen fék fel, mert keringőzni valahogy nem akartam.

Na, az autó a füvön mintha meg is kapta volna az első korcsolyaszettjét... Hirtelen kormánymozdulatról ugye szó sem lehetett (az előbbi keringős okok miatt), a kisebbekre persze meg nemigen reagál ilyenkor a gépjármű. Igen ám, de jött a kis fényvisszaverős oszlop, amit ugye 50 méterenként muszáj kirakni, azt valahogy azért mégis csak jó volna kikerülni - gondoltam -, úgyhogy, még mindig vagy 70-nel haladva, óvatosan balról megkerültem (merthogy jobbra még mindig a másik autó volt, meg amúgy is már arról volt célszerűbb), aztán belenéztem a tükörbe, és mivel nem jött épp senki, szépen visszacsalinkáztam az aszfaltra. (Ekkorra már lessult annyira a gép, hogy jobban vegye a kormányról jövő információkat.) Mindez nagyjából 3 másodperc alatt játszódott le, és olyan szinten jöttek ösztönből a mozdulataim, mintha egész életemben ezt csináltam volna - mondjuk komolyan gondolkodni, hogy most mit is csináljak, amúgy sem lett volna időm, pánikolni meg felesleges. (Itt azért megjegyezném, hogy lehet, hogy nem volt hiába a sok számítógépes autós játék...)

Persze a másik autós azonnal húzott ki a leállósávba és bevárt, hogy élek-e, meg minden. Én szépen kiálltam mögé, kiszálltam, és megkérdeztem, hogy ő jól van-e. Szegény csaj szinte szóhoz sem jutott, szerintem ő sokkal jobban megijedt, mint én - mondjuk ő volt a hunyó, szóval volt is mire... Szabadkozott is bőszen, hogy nagyon sajnálja, pont nem látott engem a tükörben, meg bocsánat, stb. (Ennél a pontnál hívnám fel sofőrtársaim figyelmét a forgalom folyamatos figyelemmel kísérésének fontosságára!) Megnyugtattam, hogy velem minden oké, aztán visszaültem a kocsiba, majd mindketten tovább hajtottunk. Lehet, hogy egy teára azért meghívhattam volna, hogy tényleg megnyugodjon és ne eméssze magát - na meg ismerkedésnek sem rossz... ;-) - de ez már sajnos csak utólag jutott eszembe, amikor már messze magam mögött hagytam. A legjobb az egész sztoriban az volt, hogy utána olyan földön túli nyugalom szállt meg, mintha annyi történt volna, hogy a körúton elejtettem volna a zsebkendőm, aztán felvettem volna, és ezzel le is van tudva az egész. Úgyhogy ebben is maradtam magammal, megköszöntem az Őrangyalomnak és autózgattam békésen tovább, míg csak épségben vissza nem értem Németországba.

Egy kis sport

Erre a nem minden napi kis szösszenetre bukkantam ma. Bár az amerikai focit sokan nem szeretik, mondjuk szerintem azért, mert nem értik. A másik oldalról, én személy szerint soha nem voltam annyira nagyon oda a labdatrükkökért... Viszont ez most engem annyira lenyűgözött, hogy nem tudtam megállni, hogy meg ne mutassam Neked!



Ugye tudnak valamit a srácok?! Aki már fogott amerikai focilabdát a kezében, pláne dobott is vele már párat, vagy próbálta elkapni, az azt hiszem, nagyon is érti, miről van szó...

Latina

Nem egy szép város - mármint Firenzéhez, Velencéhez, Rómához, vagy egyéb világhírű olasz várásokhoz hasonlítva - de azért meg van a maga bája. Állítólag egy mocsaras vidék volt, amit Mussolini töltetett fel a '30-as években. Történelme úgymond nincs. Kétszer jártam ott, 2006-ban és 2007-ben, mindkétszer tanfolyamon. Ugyanaz a hotel, ahonnan busszal vittek reggel a képzés helyére és ahova délután busszal vittek vissza. A városban sétálva igazán nincs semmi, ami a turista szemét megragadná: különböző színűre festett, unalmas betonkockák. Ez Latina. Fülledt nyári meleg, rekkenő hőség, amit csak egy kicsit enyhít a sós tengeri levegő, mivel maga a part jó 10 kilométerre van a városkától. (Egyszer legyalogoltunk odáig, bő másfél óránkba tellett - a lábunk feltört mire odaértünk.)

Szinte egy jelentéktelen "kis porfészek", mégis egyre jobban hiányzik: a tepsis pizza a sarkon (azóta sem ettem olyan finom lazacos-ruccolás pizzát), a világ legjobb fagyija (ráadásul az a fagyizó már sajnos bezárt), a séták az egyforma háztömbök között az aszfaltozott utcán, aminek szürkeségét csak a pálmafák törik meg... Már szinte az őrület határa, hogy az erlangeni utcákat kezdem hozzá hasonlítgatni - nincs mit tenni, hiányzik is kész. Majd talán egyszer visszatérek nosztalgiázni - de már most tudom, egyedül kell mennem: bárkit vinnék, úgyse értené, mit eszek azon a kis betondzsungelen.

"Grande, grande, grandissimo...!"

Aki érti, érti. Aki nem, annak meg csak annyit, hogy ismét nyert a kiváló fiatal német tehetség, Sebastian Vettel, ezúttal a 2009-es Kínai Nagydíjon. (Ha még így sincs meg, akkor annyit, hogy Forma 1-ről van szó. Ha ezzel sem, akkor hagyjuk...)

És hogy ez most hogy jön ide? Hát úgy, hogy mivel TV-m nincs, így valamit ki kellett találni, hogy ne maradjak le az eseményekről. Nagy küszködések árán sikerült találnom internetes TV adást, ahol a futamot nagyjából végigkísérhettem. Hát nem volt egyszerű. Kezdjük ott, hogy azt leszámítva, hogy színes, minőségileg nem fogható még a jó öreg junoszthoz sem: a pixeles kép alap, még az is elmegy, hogy néha lefagy egy-egy képkocka, és csak a hang jön másodpercekig. A legnagyobb nehézséget azonban az okozta, hogy amint sikerült találnom valami elfogadható minőségű adást, az mintegy 15-20 perc után megszűnt - így a futamot 5 külön részletben néztem meg, a legutolsó "etapot" már spanyolul. Két "adás" között persze lázas keresgetés, hogy hol adják még...

De végül is sikerült, ráadásul Vettel nyert, úgyhogy most nagy az öröm! :)

Újra német-honban

Hogy a szórakozásból sosem elég, az egyszer biztos. Így hát, a biztonság kedvéért vasárnap este még kimentem a Római-partra, hogy egy jót petanque-ozzunk. (Az az a játék, amit leginkább francia filmekben láthatsz, amikor kisöregek vasgolyókat dobálnak a homokos-kavicsos parton...) Eszméletlenül jól sikerült! Bár életemben csak harmadszor, vagy negyedszer játszottam, kiderült, hogy egész ügyes vagyok az egyik technikában, ami rádásul nem is könnyű.

A lényege az, hogy a golyót minél magasabb ívben kell dobni, úgy hogy leesés után szinte ne is guruljon. Ez így elég egyszerűen hangzik, de azt tudnod kell, hogy a nagyjából 10 cm átmérőjű tömör vasgolyót két talpon állva, berogyasztott térddel kell dobni, úgy hogy a középső- és a gyűrűsujjal fogod a tenyeredbe, a tenyered pedig lefelé néz, és a dobás pillanatában hirtelen visszafelé forgatod meg a golyót. Ráadásul mindezt úgy, hogy egy 8-10 méterre levő, kb 1,5 cm átmérőjű kis golyóhoz kell minél közelebb dobnod a te golyódat! Amúgy mindenkinek javaslom, hogy ha csak teheti, próbálja ki, nagyszerű játék, sokat lehet kacagni, meg drukkolni, meg izgulni, meg taktikázni, meg bénázni, meg ügyesnek lenni, meg minden...

Mivel nem értem túl korán haza a Rómairól, így rendesen kialudtam magam, hogy az utat jól bírjam majd. Ma reggel (na jó, a pontosság kedvéért: délelőtt) még összefutottam Pusi barátommal, illetve Évivel, a párjával (bár ő dolgozott...) és elköltöttünk egy jó kis szendvics reggelit egy finom kávéval, közben dumáltunk egy jót. Aztán hazamentem, összepakoltam, felvettem a kollégámat a Keletinél, majd útnak indultunk vissza Németországba.

Egy ilyen csodás hetet, mint amit otthon sikerült eltöltenem, nem is zárhat más, mint egy csodás visszaút: napsütés, nem túl nagy forgalom, ráadásul, hála a jó égnek - vagy a húsvéti locsolkodásnak -, kivételesen az összes idióta otthon maradt. Simán lehetett karcolni laza 140-150-eket, nagyobb lejtőket kihasználva akár 160-at is. Na jó, egy egyszer egy 174 is becsúszott. (Mindez persze szigorúan a német oldalon, ahol ugyebár nincs sebességkorlátozás). Mondjuk még így is termett néhány villogó fényszórópár a semmiből a visszapillantó tükörben, amit persze nem követhetett más, mint gyors indexelés, majd húzás a külső sávba az első adandó alkalommal.

De nem a szelíd száguldozás volt a visszaút legjobb része, hanem az estébe forduló délután, amikor a nap egyszer csak hatalmas narancssárga ping-pong labdává változott és világosszürkés óriásfelhők között szépen lassan belemerült a horizontba, bíbor színűre festve az eget. Érezni lehetett a langyos esti levegőn, hogy már a nyár melegével terhes. Ha lehunyhattam volna a szemem, már ott is lettem volna egy teraszon valami vízpart közelében, baráti körben ülve, bor-mámorban elmerülve az éj lágyságában, tücskök ciripelésében, csillagok ragyogásában a felhőtlen égen, és velük együtt az élet szépségében. Mivel viszont ez a balesetmentes közlekedést merőben veszélyeztette volna, így maradt a vágyakozás, valamint a megnyugtató, biztos tudat: jön a nyár - és hamarosan ki is élvezem, fenékig! Lévén, hogy itt semmi kaja nem várt, gyorsan vettem egy kis előzetest mindebből az itteni "törzshelyem" kerthelyiségében. Persze egyedül benyomni egy hamburgert, meg hozzá egy remek sört, akármilyen jók is, közelébe sem ér egy jó kis társas mulatozásnak...

A természet lágy ölén

Lehet, hogy most ódivatúnak fogok tűnni: tegnap piknikezni voltam a Margit-szigeti Nagyréten. Szinte hihetetlen, hogy mennyire nem kell hozzá sok minden, ellenben mekkora élmény. Az összetevők: kellemes tavaszi napsütés, pokróc, hátizsák, pár szelet húsvéti sonka, két tojás, néhány szem retek, egy kis mustár, torma és persze ha már piknik, szigorúan limonádé dukál hozzá. No és a legfontosabb: a megfelelő társaság, akivel együtt élvezed mindezt. Így utólag belegondolva, még az is külön vicces, hogy a Margit-szigetet ugyebár korábban Nyulak szigetének is hívták, úgyhogy tényleg nagyon húsvétira sikerült a program. Ennyire tökéletes húsvéti reggelim talán még életemben nem volt. Főleg, hogy az egészet egy óriási lustálkodással sikerült befejezni, végül a koronát egy mennyei hátmasszázs tette fel az egészre, amit kaptam.

"Ez a zene ha felkap és elrepít innen, az nekem a minden"

Voltál már úgy egy zenével, egy számmal, hogy úgy érezted, pont arról szól, ami épp benned zajlik, ami Veled történik? Pont arról szól, amit éppen élsz? Pont arról szól, amit gondolsz? Vagy, ha végiggondolod, talán nem pont arról, vagy akár pont nem arról, de egyszerűen mégsem hagy nyugodni a ritmusa, a dallama, az egész zene? Borsózik a hátad és úgy érzed minden porcikádból sugárzik, amikor meghallod az ismerős melódiát ismét felcsendülni a rádióban? Amikor már amint az első traktusokat meghallod, pontosan tudod, hogy most Az A Szám jön, és libabőrös lesz a karod, megindul a tested a ritmusra; szó szerint megigéz a zene, elvarázsol, rabjává tesz, és nem tudsz szabadulni tőle: együtt énekled az énekessel, üvöltöd a letekert ablaknál a kocsiban, a fülhallgatóval a füleden az utcán, egyedül a a szobádban; akárhol, akármikor - mindig, mindenütt?! Vele kelsz, vele ébredsz, az a nappalod, az éjjeled, az álmod, az ébrenléted, úgy érzed az a valód, a lényed, a végzeted, a menedéked, a mindened!?! És hallgatod újra, és újra, és újra...: Depeche Mode - Wrong

Jó bornak nem kell cégér

Azért egy kicsit mégis hadd reklámozzak: csodás péntek estét sikerült eltölteni Egerben a Simon pincészetnél. Céges buli volt, borkóstoló. Laurie Anderson szavaival élve, zenéről írni olyan, mint eltáncolni az építészetet. Nos hát szerintem nagyjából ilyen a borról mesélni. Vagyis hát mondhatnék olyat, hogy telt ízek, lágy savak, gyümölcsös zamat, meg ilyenek, de egyrészt annyira én nem értek hozzá, egyszerűen csak szeretem, másrészt úgy sem adná át azt az élményt, amiben részem lehetett. És szerény véleményem szerint a bor az tipikusan olyan dolog, hogy mindenkinek más jön be, szóval hiába mondom róla, hogy ilyen, vagy olyan: ha ízlik neked, akkor anélkül is ízlik, ha viszont nem, akkor attól sem fog. Viszont azt tudom mondani, hogy mindenképp el kell menni, ki kell próbálni! Egy ilyen élményt nem lehet kihagyni - mondhatnám, úgy nem szabad meghalni, hogy az ember nem volt (legalább) egy ilyenen.

A pince után, a remek bortól felbátorodva páran még tettünk egy kis túrát az északában: először beültünk egy Cafee Negro nevű helyre, aztán megpróbáltunk csatlakozni a társaság másik feléhez (mert hogy idő közben szétváltunk). Út közben felszedtünk egy helyi srácot (akit Winkler el is nevezett Loco-nak), hogy mutassa nekünk az utat. Mondjuk Loco (anyakönyvi nevén amúgy Szabi) sem volt már szomjas, kommunikációs eszköztára egy felemelt mutatóujjra és hozzá egy "őőőőőő...."-re szűkült, illetve még egy-két (tényleg nem több) magánhangzó nélküli szóra, és szerintem azt se tudta, hol van. Olyannyira nem, hogy azt sem vette zokon, hogy Winkler tíz cenitről üvöltött az arcába, hogy mondjon már valamit (valószínűleg ezért kapta ezt a nevet Winklertől). Mindezek ellenére sikeresen elkalauzolt minket a Ligetbe, ahol a többiek már vártak. Sajnos, mire oda értünk, már nem engedtek be a helyre, mondván, hogy fél óra múlva zárnak. Így végül újabb forgácsolódást követően én a hazamenős csapattal visszatértem a szállodába aludni.

Másnap (mármint a rákövetkező napon - nehogy azt hidd ám, hogy egy kicsit is másnapos voltam) egy felejthető reggeli után pancsoltunk egy óriásit a szálloda medencéiben, meg gőz-, illetve jég-kamráztunk, szaunáztunk, jakuzziztunk, szóval divatos, szép magyar szóval "wellness"-eltünk egy nagyot, ami nagyon jó kis regenerálódási program volt. Meg is állapítottam, hogy kéne ilyet tartani 1-2 havi rendszerességgel. (No persze azért erre meg is kellene keresni a rávalót, úgyhogy egyelőre arra az elhatározásra jutottam, hogy azért igyekszem majd úgy csinálni, hogy évente egy azért beleférjen.) Végül a hazautunk is csodás volt, nagyon kellemes tavaszi napsütéses időben suhanhattunk haza az M3-ason, és mivel nem volt nagy forgalom, nem is nagyon kellett fékezni sem. Összességében, hibátlan kis péntek-szombati program volt.

Borúra derű

Bár a mondás eredetileg pont fordítva szól, most valahogy így jött ki nekem a lépés. Amilyen borzasztóra sikerült a vasárnapom, annyira gördülékeny és könnyed volt a hetem eddig. Nem teljesen felhőtlen, de legalább nem olyan kínkeserves. Többnyire sütött a nap, nagyokat tekertem a bringával, élveztem a melót, még ha néha küszködni is kellett egy kicsit. Beszéltem a szerelőmmel, ellátott hasznos tanácsokkal a hazaútra, lefixáltuk az időpontot a "gyógykezelésre", sikerült beszereznem azt spray-t ami baj esetén várhatón segít majd rajtam. (Nem akarom elkiabálni, őszintén remélem, hogy ez vihar utáni, nem pedig vihar előtti csend - egy vihar elég egy hétre, főleg ha ekkora...) Holnap éjjel ismét hazaindulok, ezúttal kicsit hosszabb időre: csak Húsvét hétfőn jövök vissza Németországba. Többé-kevésbé internet közelben leszek, de telefonon bármikor elérhető vagyok. Igyekszem otthon is hírt adni magamról, nem elhanyagolni a blogot, és ezáltal Téged!