Egy békés karácsony

Idén igazán békésen telt a karácsony. 24-én anyámmal, nagynénémmel és unokanővéremmel igen hatékony kis csapatot alkotva nagyszerűen végeztük el az előkészületi munkákat: sütés-főzés-fadíszítés, és ami ilyenkor szokásos. Semmi vita, semmi hangos szó, semmi feszültség! Mindig jutott mindenkire valami feladat, nem kellett senkit külön instruálni, kedélyesen, ámde haladósan végeztük a dolgainkat. Kora estére kész is volt minden, már csak unokabátyámat és a feleségét vártuk.

Az ünnepi vacsi és az ajándékbontás is remekül sikerült, mindenki nagyon meglepődött és még annál is jobban örült. Karácsony napját és másnapját is hasonló nyugalomban töltöttük: ettünk, ittunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, olvasgattunk, és megnéztünk néhány jó kis filmet. Remélem, mindenkinek hasonlóan családias és meghitt ünnepben volt része.

Visszaszámlálás indul

Végre hivatalosan is bejelentették: a Mester visszatér! Ki másról lenne szó, mint Michael Schumacherről, aki 3 év kihagyás után végre visszatér a Forma1-be. Tudom, sokak nem szeretik, sokan egyenesen utálják, de ez engem cseppet sem érdekel. Nagyon kíváncsi vagyok, mit alkot az öreg, hisz azért valljuk be, nem keveset változott a Forma1 azóta, hogy ő kilépett. Új autók, új szabályok, új pályák. Slick gumik vannak, tankolás nincs... Mindazonáltal hiszem azt, hogy ő nem véletlenül lett hétszeres világbajnok (és ezzel egyben csúcstartó is), Isten adta tehetsége van nem csak a vezetéshez, hanem ahhoz is, hogy a szerelőinek, a mérnökeinek átadja azt, amit az autón érez, tapasztal. És azt se feledjük, hogy ezekből a címekből jó párat Ross Brawnnal karöltve szerzett meg, akivel most ismét együtt fog dolgozni. Úgyhogy visszaszámlálás indul, start 2010 márcus 14-én. (Már csak azt a közel 3 hónapot kell kibírnom valahogy...) Hajrá Schumi!!!

AVATAR

Tegnap elérkezett a várva várt nap: megnéztük az AVATAR-t. Már a nekikészülés sem volt egyszerű történet: az előzetesek alapján már jó előre X-eltem ki a napokat a képzeletbeli kis naptáramban. Aztán, a bemutatóhoz közeledve egyre több ismerőssel való beszélgetésben merült fel, hogy ki mikor megy. Pont egy ilyen beszélgetés alkalmával tudtam meg, hogy az általunk elsőként megjelölt vasárnapra már az azt megelőző hét csütörtökén alig lehetett jegyet rendelni. Gyorsan egyeztettem is a többiekkel és nagy nehezen sikerült helyet szerezni a hétfői 22:15-ös időpontra, de persze már oda is csak kompromisszumokkal: 6. sor, kicsit szélen.

Hogy el ne rontsam senki élményét, aki még nem látta, nem lövök le semmilyen poént. Azt azért el kell mondanom, hogy szerintem a film igen csak hozta a nagy beharangozó által támasztott elvárásokat, időnként még túl is szárnyalva őket. Természetesen a nagyszerű élményhez hozzátartozott az IMAX 3D által hozzáadott plusz - amikor úgy érzi az ember, hogy ő maga is ott ül a repülőgépben a többiek mellett a sorban, vagy a feje felett lépdel a lépegető robot. Mindenkinek csak ajánlani tudom!

"Hajsza"

Az elmúlt pár hónap egyébként is feszített tempóját megkoronázandó, az elmúlt napok meglehetős rohanásban teltek számomra - és ennek még semmi köze nem volt a karácsonyi bevásárláshoz. Meg is kaptam (teljesen jogosan), hogy már bejegyzést sem írok - már megint...

Ahhoz képest, hogy "hatnapos" hét volt, és csak egy szem vasárnap állt rendelkezésre a szokásoson felüli dolgok elintézésére, kiemelkedően jól sikerült ez a nap. Na jó, a hét elején volt egy kétnapos pihenőm, de aztán hajtás-pörgés volt: meló, céges karácsonyi buli, meló, baráti vacsi, meló, baráti szülinapozás - átlag 6 óra alvás 3 nap alatt, úgy, hogy volt benne egy 10 órás is. Szóval ezek után vágtam én neki a mai programnak, ami első belegondolásra kamikaze tervnek tűnt: autóval közlekedni és vásárolni a teljesen behavazott városban, Aranyvasárnap, legalább három helyet érintve, amik nincsenek közel egymáshoz.

Úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó stresszelni a dolgon, lesz, ahogy lesz. És ez be is jött! A városban a körülményekhez képest egész jól lehetett közlekedni - lehet hogy a sok hó ezúttal szerencsére elriasztotta a kicsit bizonytalanabbakat -, a boltokban, ahol jártam, sem volt akkora iszonytató tömeg, és sikerült mindent megvennem, amit terveztem mára (hagyjuk meg a meglepetés erejét az érintetteknek), de persze még így is maradt hátra vásárolni való a jövő hétre. A legjobb az egészben, hogy mindehhez képest egészen pihentetőnek találtam a mai napot, sikerült feltölteni a kis akkumulátoromat arra maradék 3 munkanapra, na meg a további időszakos munkálatokra.

Lábadozás

Idén már másodszor dönt le a lábamról valami köhögős-orrfolyós-tüsszentős izé. Nyugalom, nem H1N1. Voltam dokinál, meghallgatott sztetoszkóppal, majd csak annyit mondott, hogy ő nem hall semmit. A torkomat meg se nézte. Jó, mondjuk biztos piros, de azért rákukkanthatott volna. Megkérdezte, miket szedtem be eddig (merthogy szombaton kezdődött ez a nyavalya és csak hétfőn mentem el hozzá - lévén, hogy hétvégén nem rendel), mire mondtam, hogy hagymateát kamillavirággal meg borsmentalevéllel, meg sok fokhagymás pirítóst. Annyit mondott csak, hogy na akkor ezt folytassam, majd megkérdezte, hány napra írjon ki. Mondtam, hogy az ilyesmiből általában 4-5 nap alatt ki szoktam jönni, úgyhogy egyelőre írjon ki szerdáig, aztán ha mégsem vagyok olyan jól, akkor visszajövök. Tulajdonképpen csak az áldását adta arra, amit én elmondtam. Hát ennyi erővel nekem is lehetne orvosi pecsétem...

A lábadozás viszont nem halad olyan jól, mint reméltem. Sportkifejezéssel élve, erős kezdés után gyors visszaesés. Pedig, kisdob.becs.szó, nem rohangáltam egy szál pendelyben kint az utcán. A dokitól hazafelé jövet még mézet is vettem tegnap, mivel az épp nem volt itthon, meg feltankoltam további kamillavirágokkal és borsmentalevelekkel. Bár fokhagymás pirítóst vasárnap óta nem ettem, tolom a napi 4-5 liter teát, rendes citrommal, pihenek, nem pörgöm túl magam... Erre hajnal háromkor olyan köhögőroham kapott el, hogy a tüdőm kiköptem. Nem is értem, hogy éjszaka miért ennyire durva, ha napközben egész jól el vagyok? Na, mindenesetre visszatértem az én kis természetes antibiotikumomhoz, remélem jól kifertőtleníti a torkom. Igaz, hogy csendben bűzölgök tőle egész nap, de legalább a vámpíroktól nem kell félnem. :-)

November Rain

Esik.
Nem szemerkél, nem szakad.
Csak esik, fáradhatatlanul.
A Kőbányai - Könyves Kálmán sarkán állok. Késő este van. Szívom a cigim és a buszra várok. Rég nem hallott dallam csendül az agyamban:

"Szakadó esőben
Várom a járatot
Szidom a sofőr anyját
Sokáig váratott
Talán ez az az éjszaka
Ami soha nem ér véget..."

Nem. Ez most nem az. Megjön a busz, felszállok. A sofőr kihúz, mielőtt leülnék. Pedig az ajtóval szemben levő üres helyet céloztam meg. De mindez engem nem érdekel.

Az enyéimmel találkoztam ma este. A srácokkal, akikkel együtt húztam fel a surcit majd' tíz évvel ezelőtt. Hihetetlenül hangzik. Tíz év! Na jó, még csak kilenc. De akkor is hihetetlen. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt az öt év, amit velük töltöttem. Öt istentelenül kemény év. Öt év, aminek szinte minden napján együtt keltünk, együtt feküdtünk és együtt szívtunk végig minden egyes átkozott napot. Iszonyatosan nagy erők kovácsoltak össze minket. Kevés olyan ember van e Földön, akihez ennyire kötődöm, mint hozzájuk.

A kemény idők emlékének ellenére mégis öröm tölti el a szívem. Hiába a rengeteg szopás, hiába a legcudarabb idők, amit valaha átéltem: mindig a jó jut eszünkbe. A legvidámabb pillanatok. A legemlékezetesebb beszólások, a legviccesebb helyzetek. Boldogság tölti csordultig a szívem, ha csak rá gondolok. Olyan velük találkozni, mint egy rég nem látott testvérrel. Csak ők többen vannak. Szinte egy egész család. Közülük ketten is megjárták már Afganisztánt, és leírhatatlan öröm a tudat, hogy épen, egészségesen hazatértek. Alig várom, hogy újra lássam Őket, és repes a szívem, mert tudom: kevesebb mint egy hónap múlva újra együtt leszünk. Iminél találkozunk, aki idő közben - Rezsővel egyetemben - családapa lett. Hihetetlen, hogy zajlik az élet. Bár én is itt tartanék már...

Samhain

Nem tudom, kinek mennyire ismert e kifejezés. Talán többen is tudjátok, mit takar, de azok számára, akik most találkoznak vele először, következzen egy nagyon rövid ismertető. Amennyire én tudom a dolgokat - de kérlek javítsatok ki, ha tévedek - a szó a keltától eredeztethető és nyers fordításban nyárvéget jelent. A kelták az évet nyolc részre osztották, nyolc nagy természeti ünnep volt, melyek időpontjai a napéjegyenlőségek és napfordulók voltak, illetve ezek felezői. Ezen felül az évnek két felét különböztették meg: sötét és világos. Samhain a sötét félév kezdete, gyakorlatilag a kelta újév előestéje, vagyis talán a legfontosabb ünnepük. Ideje pontosan az őszi napéjegyenlőség és a téli napforduló közé esik. A legenda szerint, ilyenkor a legvékonyabb a fátyol az élők és a holtak világa között. Valószínűleg innen származik az angolszász kultúrában a Halloween, míg a keresztény hitvilágban Mindenszentek estéjének megfelelője.

Szombaton anyámmal és nagynénémmel kilátogattunk a temetőbe, felkerestük nagyszüleim sírját (mely egyben dédszüleimé is), illetve ükszüleim és anyai nagybátyám közös nyughelyét. Rendbe szedtük emlékhelyeiket, ültettünk pár krizantémot és gyertyát gyújtottunk. A helyzet komolyságát teljesen tiszteletben tartva és minden morbiditás nélkül, úgy érzem, jó hangulatban tettük mindezt, kellemes kis családi program volt és szerencsére az idő is nagyon kegyes volt hozzánk: langyos napsütésben volt részünk. Idén apai nagyszüleimhez is ki terveztem menni, de mint kiderült, apám már múlt héten volt kint a nagybátyámmal, hogy elkerüljék a nagy tömeget. Így hát ezúttal is csak a szobámban gyújtottam egy-egy szál gyertyát. Ma (vasárnap) pedig, unkatestvérem ötletétől vezérleve családi Halloween-partit tartottunk. Na jó nem teljesen volt igazi amerikai Halloween-parti, nem volt beöltözés, meg csontváz, meg szellem, meg cukorka, de csináltunk sütőtök levest tökmagolajon pirított tökmaggal, meg "pumpkin pie"-t is. Előbbi nagyon finom lett, utóbbiról sajnos nem tudok nyilatkozni, mert ebéd után nem ettem egyből, úgy jóllaktam, mire meg észbe kaptam, híre-hamva sem volt. Jövőre majd jobban résen leszek!

"A Hard Week's Night"

A világ talán legismertebb zenekarától, a Beatles-től kölcsönöztem e bejegyzés címét. Mint bizonyára sokan észrevettétek, sosem beszéltem munkáról a blogomban. Ezen továbbra sem kívánok változtatni, de ezúttal egy kis kivételt kell tennem a történet érthetősége érdekében. A múlt héten új munkakört kaptam a munkahelyemen. Az eddiginél jóval komplexebb folyamatok határozzák meg a mindennapi munkámat, és nagyon sokat kell tanulnom. Az elmúlt két hétben jó későig voltam bent szinte minden nap, jóformán nem is nagyon jutott időm másra. Persze a munka melletti nyelvtanfolyam még rátett minderre egy lapáttal. Mindazonáltal, panaszra nincs okom, élvezem amit csinálok, rengeteg új dologgal ismerkedem meg, és a korábban megszerzett tudásomat is kamatoztatni tudom.

De hogy hogy jön mindez ide? A hosszú és fárasztó hét után erős késztetést éreztem, hogy az egészet egy jó sörrel leöblítsem. Szerencsére Pusi barátomék sem voltak restek, nem kellett őket külön győzködni, egyből kaptak az alkalmon. Az estéből egy kiváló, hosszúra nyúló és mély beszélgetés lett, amire már régen szükségem volt. Sok minden szóba került, de mivel ezek nagyrészt magánjellegű dolgok, ezért leplezze ezeket jótékony homály. Ami viszont nagyon fontos, hogy e beszélgetés során mondtam ki talán először azt (ami egyébként valamilyen szinten már rég megfogalmazódott bennem), hogy az ilyen típusú beszélgetések számomra milyen fontosak, és mennyire részét képezik azon kevés dolognak, amiből erőt tudok meríteni, amivel feltöltekezem.

Ez különösen fontos dolog a mostani kemény hétköznapok tengerében, amik nagyon is igénybe veszik az embert. Egy jó beszélgetés, az őszinte szavak, melyek nem bántanak, de segítenek előrébb lépni a problémákban, nem érnek fel semmi mással. Ahogy Pusi mondta - megpróbálom hűen visszaadni -, ha őszintén beszélünk egymással, és elmondjuk a véleményünk (ami adott esetben nem feltétlenül egyezik), azzal mindketten többek leszünk. Ehhez én csak annyit tettem hozzá, hogy ha nem tudnánk így elmondani ezeket a dolgokat, akkor nem is ülnénk ott, és talán közünk sem lenne egymáshoz. Szerencsére ott ültünk és elmondtuk, és nagyban egyetértettünk abban, hogy erről szól a barátság.

Eltűnés, megkerülés

Ahogy annak már Andi is hangot adott az előző bejegyzésemhez fűzött hozzászólásában, kicsit eltűntem, legalábbis azok számára, akik elsősorban itt kaptak hírt rólam. Nincs ezen mit szépíteni, ez sajnos így van. Mióta hazajöttem Németországból, sokkal több időt tudok tölteni a szeretteimmel, barátaimmal, így egyrészt kevesebbet ülök a gép előtt, másrészt, mivel az élményeim nagy részét barátaim társaságában szerzem, ezért nem volt akkora a késztetés, hogy le is írjam őket. Belátom, ez nem volt szép dolog tőlem, hisz vannak, akikkel továbbra sincs személyes kapcsolat, vagy legalábbis nem olyan gyakori, mint azt adott esetben szeretnénk. Következzék hát az újabb bejegyzés, amit bizonyára már sokan vártatok, most végre nem hiába. Ja, és ezúton is köszönöm a kitartást, és külön köszönöm Andinak, hogy nem hagyott eltűnni! :)

Mostanában az építőiparban tevékenykedek szabadidőmben. Mielőtt bárki azt hinné, feketén dolgozok valami építkezésen, szeretném eloszlatni az aggodalmakat. Mindössze annyiról van szó, hogy ismeretségi körömben két emberke is szert tett egy új otthonra, és ezek felújításában volt szerencsém segédkezni egy kicsit. Bontottam tetőt, falat, fürdőszobát, segítettem csempét rakni, tapétázni, karnist fúrni, bútort összeszerelni meg hasonló izgalmas dolgokat csinálni. Ez több oldalról is rendkívül élvezetes volt számomra: egyrészt jó társaságban, vidáman ment a munka, másrészt rengeteg hasznos dolgot tanultam, amiket reményeim szerint kamatoztatni is fogok tudni, amikor majd én is odajutok, hogy a saját kis fészkemet megrakom, harmadrészt, mivel még mindig nem sikerült visszakeverednem edzeni, jót tett egy kis fizikai munka az állandó ülés mellett.

Ezen kívül még voltam párszor moziban, pókereztünk nagyokat (a legutolsó pont tegnap volt Sanyáéknál, ami nagyon jól sikerült), volt egy kis pancsolás fürdőben, legurult egy-két sör baráti beszélgetés közben, kerültek elő rég nem látott emberek, szóval zajlott az élet, ahogy azt neki tennie kell. Ezen kívül még a nemét-tanulás tölti ki az időm egy részét, mert hogy beiratkoztam egy kis tanfolyamra, hogy a kint felszedett tudás ne vesszen kárba, sőt, csiszolódjon tovább, mert azért a nyelvtanon van mit letisztázni még, és a szókincsnek sem árt soha a fejlődés. Nos, dióhéjban ennyi történt, mióta nem jelentkeztem. Igyekszem a jövőben nem elhanyagolni Titeket, kedves olvasóim, és gyakrabban jelentkezni. Addig is mindenkinek minden szépet és jót kívánok!

Békesziget

Vannak békeszigeteim: olyan helyek, ahol megnyugszom, feltöltődöm. Most is az egyik ilyen kis szigetecskémen ülök. Lejöttünk hétvére Badacsonyba, amolyan nyárzáró bulira. Szeretek itt üldögélni a teraszon. Egyszerűen olyan szinten természetes ez a hely, hogy az már-már mesébe illő.

Nincs túl jó idő. Felhős az ég, hűvös szél fúj. Nekem mégis jó. Ülök, olvasgatom az új szerzeményem - Kurt Vonneguttól az Isten hozott a majomházban. Közben bort kortyolgatok, időnként rágyújtok. Néha abbahagyom az olvasást egy kicsit, nézem ahogy szemben Fonyódnál kisüt a nap. Vagy a baljós, igen csak sötétszürke felhőt, ami Szigliget felől közeleg.

Kortyolok, rágyújtok, és olvasok tovább. Amint belekezdek, Pusi hív: most indulnak Pestről, két-, két és fél óra múlva itt vannak. Gyűlik a csapat. Idő közben az iménti baljós felhő fölém ér és beváltja sötét igéretét. Esni kezd, bemenekülök. Mire elhelyezkedem az ágyamon, már alább is hagy. Nekem így is jó, olvasok tovább.

Nem tud kizökkenteni a nyugalmamból. Ez itt és most: Békesziget.

Fesztivál

Megkésve (bár, de törve nem) írom ezt a bejegyzést, amiért a nagyérdemű szíves elnézéstét kérném. Nem is húznám az időt mentegetőzéssel, csapjunk inkább egyből a közepébe! Múlt hétvégén Sanyi barátom nagylelkű meghívásának eleget téve Jenőn jártam, ahol is immáron többedik éve kerül megrendezésre a Jenő-feszt, egy családi-baráti zenélős-bográcsozós-iszogatós igazi örömfesztivál. Három zenekar lépett fel a rögtönzött kis "színpadon" (ami egyébként amolyan fészer-féleség), és mondhatom, mind a három nagyon kitett magáért. Természetesen a közönség sem maradhatott el, sacc-per-kábé 50-60-an gyűltünk össze, totyogós kicsiktől kezdve deres szakállúig mindenféle korosztályból, különböző családi vonalak és ismeretségek révén.


Némi "üdítő" elfogyasztását követően páran már igen oldott hangulatba kerültünk, megindult a "táncikálás", először ki-ki magában, majd egyre többen összeakaszkodva, míg a szelídebb duhajok ülve élvezték a koncerteket. A folyékony bátorítóktól ösztönözve egyéb versenyszámok is indultak, Sanyi kedvese, Ildi például cigánykerék-tudását bizonyította igen lelkesen. A koncertek befejeztével néhányan (köztük persze jómagam is) férfiasabb sportokban vezettük le feles energiáinkat: Sanyával és Pusival óriásit birkóztunk a végén - persze csak játszósan, odafigyelve egymásra. Na jó, másnapra azért akadt egy-két apróbb lila folt, hogy legyen mivel hencegni. :)

A hétvége főszereplője - a zenekarok mellett természetesen - Ildi öccsének, Gábornak (aki egyben a házigazda is) a szülinapi ajándéka volt, amibe kicsit én is belekontárkodhattam: egy szúnyogháló ajtó, amire már nagyon vágyott. Az előzetes becslésekhez képest ("egy óra alatt összedobjuk") kicsit lassabban készült el, de a felmerülő akadályokat egytől egyig leküzdve, nagyon szép munkát végeztünk (mások mondták, nem magamat akarom dícsérgetni). Sajnos fel már nem került a rendeltetési helyére, mert Gábor telente szeretné leszerelni, viszont nem levehetős zsanérok lettek hozzá véve, így ez majd egy következő körben lesz pótolva.

(Képeket ezúttal már nem csak ez én "szemszögemből" láthattok, Sanya és Norbi is csattintgatott bőven.)

A hétfő este egy másik fesztivál fényében telt: természetesen a Tankcsapda 20-ik jubileumi koncertjéről van szó. Pepével és pár kollégával látogattunk ki, de le volt fixálva a találka kint Danival, DB-vel és persze Pusiékkal. A kijutás kicsit ugyan kalandos volt: kocsival sikerült 1,5 óra alatt teljesíteni a távot a melóhelytől, mivel a fél budai rakpart fel van túrva. Így hát sajnos lemaradtam az előzenekarként játszó Kowalski meg a Vega nagy részéről, de utólag be kell valljam, úgy érzem nem vesztettem sokat - nekem albumon jobban tetszenek, mint élőben. Ellenben a Tankok nagyon kitettek magukért, fergeteges, közel 3 órás zúzással ajándékoztak meg minket (és persze magukat) a jeles alkalomból. Az este szomorú tapasztalata, hogy mi sem fiatalodunk, legalábbis kéne valamit mocorogni koncerten kívül is, mert nem bírtuk úgy a húsdarálót, ahogy szerettük volna.

Na hol vagyunk???

Bor, bor, bor

Végre eljutottam odáig, hogy a korábban beígért borpince-túra beszámolót megejthessem. Azért csak így utólag írom meg az élményeket, mert az események kissé összesűrűsödtek a nyaralás utolsó 2 napjára. Történt ugyanis, hogy kolléganőm, Hajni, valamint a barátnője, Eszti, végül de nem utolsó sorban Pepe barátom becsatlakoztak hozzám, így nem akartam az időt gépészkedéssel tölteni.

Vasárnapra volt megbeszélve a találka a strandra, ennek következtében hatalmas pancsolás és labdázással nyitottunk. A strand után következett az ominózus pincelátogatás, ami bár nem egészen úgy sikerült, mint előre elterveztük, de így is nagyon jól kis estét töltöttünk el. A szándék ugyanis az volt, hogy megnézünk két pincét a Szent György-hegy lábánál (előre tájékozódtam a helyieknél, hogy hova a legérdemesebb elmenni), ám a régiós buszjáraton kiderült, hogy a kinézett helyek egyike 6-kor, a másik 7-kor zár, és mivel a busz fél hétkor indult Badacsonyból, egyiket sem találtuk volna már nyitva. Gyors rögtönzéssel módosítottuk hát a tervet, így jutottunk el a Kisapáti mellett található Szent György pincébe.

Előtérben az isteni nedűt adó tőkék, háttérben
a Badacsony, a Szent György-hegy lankáiról nézve

Bár kicsit megvárakoztattak a megrendelt sajt-, hideg-, valamint hamutállal (a lassúság talán az előző napon rendezett lagzinak volt köszönhető, mely állítólag reggel 6-ig tartott), cserébe kiváló Juhfarkot kóstolhattunk. Ezt még egy kis hungarikum követte, ami Budai Zöld névre hallgat - valóban nagyon érdekes, nyersen zöld ízű, meglehetősen száraz, de összességében finom bor volt. Sajnos sokat már nem tudtunk időzni (és nyalakodni) a hegyen, mert el kellett érnünk a 9 után pár perccel érkező buszt visszafelé, hogy a lányok le ne késsék az utolsó vonatukat. Nem kerülhetem meg, hogy külön el ne elismerjem Eszti teljesítményét, ugyanis saját bevallása szerint nem szereti a bort, amihez képest tisztességgel helyt állt. :-)

Noha a pincelátogatás így elég rövidkére sikeredett, azért némi kultúra ragadt rám: többek között azt is megtudtam, hogy a Fischer borház megpróbálkozott egy kis újítással, Ausztráliából hozattak Shiraz tőkéket (ami már csak azért is érdekes próbálkozás, mert ugyebár ez a környék alapvetően fehér borairól ismeretes). Ezt később volt is alkalmam megízlelni, ugyanis Badacsonyban még azért betértünk a borhét záróestjére, mivel a vonat indulásáig még maradt egy bő fél óránk. Őszintén szólva, szerintem kicsit túl volt hűtve a Shiraz, ennek oka az volt, hogy helyszűkében - miként a legtöbb standon, itt is - csak egy egyszerű hűtőbe került be az összes bor és nem volt lehetőség külön temperálásra. Így viszont nehezen lehetett csak előcsalogatni a fajtára egyébként igen jellemző karakteres, fűszeres-gyümölcsös ízt, de kis türelemmel és némi óvatos melengetéssel azért sikerült.

Hétfő délelőtt ismét strandolással nyitottunk, természetesen az elmaradhatatlan labdázással a vízben. Sajnos a lányokat már nem sikerült elcsalogatnunk egy újabb vacsorára, pedig az is remekül sikerült, de persze az sem az eltervezett módon. Eredetileg a Bacchus vendéglőbe mentünk volna, ahonnan csodás látvány tárul az ember szeme elé vacsorázás közben: a Fonyódi hegyek fürdenek bíbor-aranyban, a lemenő nap fényétől izzó Balatonban. Sajnos a vihar közbe szólt, így el sem indultunk oda, mentő ötletként a szállásunktól három háznyira található - egyébként önmagában is kitűnő - Borbarátok étterem kínálkozott. A hirtelen jött változást szemernyit sem bántuk meg, fenséges étkeket fogyaszthattunk itt is, amit szintén egy, a térségre jellemző specialitással, Kéknyelűvel öblítettünk.

Esténk i-jére az tette fel a pontot, hogy vacsora után az étterem saját borpincéjébe betérve egy kivételesen jó kedvű (és már nem annyira szomjas) pincemesterbe akadtunk, akinek tréfái vetekedtek az ott található borokkal. Nagyon finom Sauvignon Blanc-t és Cserszegi fűszerest kaptunk, valamint egy igazi különlegességet: bodzabort, ami majdnem úgy készül, mint a bodzaszörp, csak itt a bodza finom íze Szürkebarátba ázik ki. Annyira megtetszett a dolog, hogy az előre betervezett Kéknyelűn kívül ebből is kénytelen voltam magammal hozni egy palackkal.

Így zárult hát az egyhetes badacsonyi nyaralás, és bár az elszakadást nagyban megkönnyítette a hétfőről keddre igen zordra forduló idő, azért alig várom, hogy visszatérhessek. Ha valakinek azért e beszámoló(k) olvasása közben megindult a nyáltermelése, akkor csak annyit ajánlanék, hogy ha csak teheti, menjen el Badacsonyba. Kiváló alkalom például a közelgő szüreti bál, melyet minden évben szeptember második hétvégéjén rendeznek meg.

Vitorlázás a Balatonon

Tegnap volt alkalmam eme szenvedélyemnek hódolni, már ha szenvedélynek nevezhetjük azt, amit az ember, bár nagyon szeret csinálni, mindössze pár évente egyszer él vele. Na nem kifejezetten, vagyis inkább közvetlenül rajtam múló okok miatt: egyrészt ez nem egy olcsó sport, másrészt, amikor Badacsonyban nyaralunk egy ismerősünk időnként felajánlja, hogy elvisz miket egy körre, aztán vagy sikerül ezen részt vennem, vagy nem. Idén szerencsére sikerült. :-)

Na persze mielőtt bárki azt hinné, hogy a vitorlázás csak pénz kérdése, el kell mondjam, hogy nagyon téved: igen komoly szaktudást igényel. Azon kívül, hogy az ember megtanulja, mi az a grósz, boom, spinakker (és még napestig sorolhatnám a különböző szakkifejezéseket) , na meg hogy a közel tíz-tizenöt különböző kötél mire való, és mikor melyikkel mit kell csinálni, komoly meteorológiai tudásra is szükség van, és persze egy jó adag helyismeretre, hogy a veszélyesebb helyzeteket elkerülje, és ne kelljen ráadásul szégyen szemre kimotoroznia a partra. Anno, mikor több mint tíz évvel ezelőtt itt dolgozhattam pár hetet a vízibicikli-kölcsönzőben, kapitányunk tanítgatott még a kis Kalózon, de amúgy is szegényes kis tudásom azóta teljesen megkopott, lévén nem nagyon volt alkalmam gyakorolni azóta.


Idén az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, szinte végig közel állandó sebességű, nem túl pöffös szelünk volt, így folyamatosan siklásban voltunk, nem kellett kényszerpihenőt tartanunk a közel négy órás túra alatt: Badacsonytomajból indulva elvitorláztunk Boglárig, majd vissza Szigligetnek, és végül onnan haza. Mivel a hajón a kellemes suhanásban az ember nem igazán érzi a nap erejét, jócskán lett színünk is: ha most indián lennék, jó eséllyel Vörösbegy lenne a nevem. :-)


Szereplők balról jobbra: a Badacsony; Torma Feri, a másodkapitányunk; a húgom; és Ábrahámhegy

Badacsony

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Badacsonytomajba az éves családi nyaralásra. Úttörő módon sikerült nem magunkkal vinni a fél csarnokot és még időben is elindulni. Ennek köszönhetően már nem sokkal dél után csobbanhattunk a hűsítő vízben, a bevásárlást meg a kora esti órákra hagytuk - pont akkortájt be is felhősödött egy kicsit, úgyhogy semmit nem vesztettünk.

Estére besétáltunk Badacsonyba, ahol a hagyományőrzésből még "Borhetek"-nek hívott Borhét zajlik, ami sajnos már csak nevében emlékeztet a régi színvonalra. Nagy csalódással tapasztaltam, hogy mennyire pang; bár dübörög a zene és villódzanak a fények az elmaradhatatlan vurstliban - néha még egy kis sikongatás is hallatszik - a lacikonyhás soron elvétve ültek csak az asztaloknál. Néhány táska- és pólóárus tolja még az ipart az egykori aranyásókat megszégyenítő kitartással, de a mólón már csak páran lézengenek, az egykor folyton dübörgő diszkó sötéten és csendes magányban álldogál a parton.

A legnagyobb kiábrándulást maga a főesemény okozta: már tavaly is kicsit meglepődtünk, amikor a beugró szintű - egyébként jó minőségű - borok árát 80-100 Ft/dl-ről felemelték 100-120-ra, de az idei áremelés már-már sokkoló volt: 200-ról indult az Olaszrizling, de Szürkebarátot 250 alatt nem lehetett találni, és persze a jobbakért 300-at is elkértek. Határ persze a csillagos ég, a kuriózumszámba menő jégborért minimum egy ezrest kértek, de az árlapokon láttam 1.800 forintos tételt is - meg sem mertem nézni, mi az, nehogy még kísértésbe essek.

Pozitívumként mindenképp meg kell említenem, hogy idén már sajtos pult is volt, de az árszínvonal tükrözte a borosokét. Sajnos ezzel ki is merült az általam tapasztalt jó dolgok sora. A legsajnálatosabb dolog számomra az volt, hogy az egész térséget betöltötte a borpincék standjaival szemben felállított színpadról mindent túlharsogó, lakodalmas rockot játszó "Tótum-faktum Hakni band" színvonaltalan "gyere velem bébi, én sem megyek sehova, lári-fári, subidú" macskazenéje, az elmaradhatatlan szintetizátorral kísérve.

Ahogy a mondás tartja, jó bornak nem kell cégér. Amit viszont itt láttam, az szerintem a borkultúra meggyalázása, letaszítása proli sorba: szerintem aki ezt a típusú szórakozást választja, annak nagyrészt - tisztelet a kivételnek - a bor csak beb***ni kell, és az se baj, ha csak kannás van. Szívszaggató látvány számomra, ahogy a Balaton egykori ékköve így süllyed el, és ez az esemény számít reklámnak, a Badacsonyi Bor népszerűsítésének.

Nagyon remélem, hogy ezzel a bejegyzéssel senki kedvét nem vettem el az "Öreglánytól". Szándékosan a bejegyzés végére tartogattam a legnagyobb kellemes csalódást: idén buszjárat indult, ami egy jelképes összeg ellenében egy szép nagy utat megtéve a környék pincéit és egyéb látványosságait érinti, így akinek kulturálódásra szottyan kedve, van lehetősége rá, anélkül, hogy előzetes kutatások és rákészülés után, gyalog nagy utat megtéve, vagy a jogosítványát kockáztatva (ne adj'isten a legszebb örömökről lemaradva) jusson el egy-egy pincébe. Természetesen be is fogok nevezni erre a versenyszámra, és reményeim szerint egy épületesebb bejegyzésben meg is osztom majd élményeimet az igen tisztelt nagyérdeművel.

Egy görbe este

Lightosan indult, meló végén, egy "nem iszunk meg egy sört?" felkiáltással. Gyors logisztikázás - hol rakom le a kocsit, hogy jutunk haza, hogy megyünk holnap melóba... - után eldöntöttük, hogy lenézünk a Vagonba a Városligetben. Így is tettünk. Bár úgy indult, hogy hárman leszünk, végül csak ketten mentünk. Két jó sört és egy remek, lilahagymás, pirospaprikás zsíros kenyeret magunkévá téve úgy éreztük, hogy ez az este tartogat még számunkra valamit.

Ebbéli reményünkben, és persze rég nem látott Levcsó barátomat meglátogatandó, átsétáltunk a Dürer-kertbe. Cimborámat ott is találtuk, aki egyből jó fajta ágyas-mézes pálinkával fogadott minket. Pepe folytatta a sörözést, én átálltam villányi portugieserre. Még mindig kicsit pangós volt az este, annak ellenére, hogy azért szerdához képest nem voltak kevesen. Némi szórakozást keresve a csocsóasztal felé vettük az irányt, de pár sikertelen, illetve félsikeres próbálkozás után (először nem akartak velünk játszani, aztán a gép nyelte be az 50-esünk, bár három labdát adott - hoztuk is a meccset 2:1-re), úgy döntöttünk, hogy a pultnál folytatjuk mulatozást.

A további folyadékpótlások közepette hamar kinyújtózkodtunk a takarónk végéig, ami hó végéhez közeledvén eleve nem volt túl hosszú. Levcsó jóvoltának is köszönhetően egy kicsit, torok azért nem maradt szárazon. Elmélázgatva a munkakörülmények nehézségein - pl. amikor egy meglehetősen megnyerő kolleginával van az ember nap/esthosszat összezárva - ültünk ott, amikor is odalépett Tomi, a messzire szakadt hazánk fia (saját bevallása szerint 4 órával azelőtt még Kairóban, 15 órával korábban még Thaiföldön volt), hogy nincs-e kedvünk csocsózni, elbűvölő lányokkal együtt.

Hát hogy a viharba' ne lett volna?! A csocsózásból aztán beszélgetés lett, odaültünk az asztalukhoz. Megdöbbentő, hogy milyen nyíltsággal tudtunk beszélgetni munkáról, vágyakról, tervekről, álmokról, múltról, életútról, vagy bármiről. Nem tudom, hogy ez a külföldön eltöltött időnek tudható-e be, vagy pont fordítva van: a hasonlóan nyílt emberek jutnak el ilyen messze a hazájuktól és valósítják meg álmaikat a világ másik végén. Azt hiszem, ez már a tyúk és a tojás esete; ez viszont szemernyivel sem csökkenti élményeink értékét, amikkel e nagyszerű este során gazdagabbak lettünk.

Sehol se talállak

Ülünk a teraszon, a hintaágyban ringatózva. A balatonparti nyárestet a tücskök ciripelése és a rádióból halkan duruzsoló, időnként jazzes, időnként latinos melódiák varázsolják még balzsamosabbá. Csak a lakásból kiszűrődő gyenge fény és a fel-fel izzó cigaretta tompítja a csillagok ragyogását. Beszélgetünk gyerekkorról, jelenről, nagy tervekről, vágyakról. Majdnem teljesen idilli a hangulat, de mégis hiányzik valami. Egészen pontosan valaki. Ő konkrétan tudja, ki, én csak ködösen sejtem, milyennek kéne lennie. Ülünk, beszélgetünk, és nem értjük, mit nem csinálunk jól...

Acht komma fünf (8.5)

Ezúttal sokkal jobban sikerült a pörkölt, igaz, könnyítettünk is a feltételeken: mivel a lábszár nem nyerte meg a tetszésem, ezért lapockát vettünk. Viszont nem volt kimért paradicsom, csak fél kilós kiszerelésben, így az helyből kimaradt az alapanyagok közül, noha egy igazi bográcsos éteknek ez szerintem elengdhetetlen részét képezné. Végül is azért elég jót sikerült összehozni, bár szerintem egy kicsit túl bőven bántam az olajjal - a múltkori kudarc után - attól való félelmemben, hogy lekap a hagyma.

Az előrelépés azért így is érezhető volt, ami persze nem nagy szó a múlt heti után. Mindent egybe vetve azért talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez alkalommal egész jól sikerült. Tanúim lehetnek ebben Pusiék is, akik a múltkorit nem kóstolták, így elfogulatlanul nyilatkozhatnak a legfrisseb szerzeményemről. A pörihez kiváló kiegészítőként szolgâlt apukám saját titkos receptje alapján készített kovászos uborkája. Az estére a koronát még pár korty jó borral és - Pusinak és Évinek köszönhetően - némi Jägermeisterrel, majd az azt követő beszélgetéssel tettük fel.

Nem vész el csak átalakul

Vagy mondhatnám úgy is, hogy nem tűnt el, csak nem nagyon jelentkezik. Mármint én. Visszatérésem óta kicsit hajtósabb időszak volt, ami remélem a napokban lecseng. Legalábbis erről volt szó. Na mindegy, hagyjuk is a munkát. A szürke hétköznapokba csak egy kis mozizás hozott színt, mert hogy a héten - nagyjából fél év kihagyás után - két filmet is megnéztem: az Jégkorszak 3D-t, illetve a Másnaposakat. Lévén, hogy először voltam 3D-s moziban, nagy élmény volt az Ice Age, de azért önmagában sem lett volna rossz, hozta a szokásos színvonalat. A Másnaposokról csak annyit, hogy én halálra röhögtem magam, de persze nem mindenkinek jön be ez a fajta poén.

A hétvégéimet mostanában a Balcsin töltöm Pepe barátom jóvoltából, ami kellő kikapcsolódást nyújt az agyzsibbasztó hét után. Na most, mivel ott nincs internet, meg igazából nincs is nagy történés - ez a jó benne, igazi "nyugdíjas" pihenéseket csapunk - így nem is nagyon írtam. Múlt hétvégén mondjuk bográcsoztunk egyet, ami ígéretesen indult: marhalábszár pörkölt, természetesen sok hagymával és egy kis paradicsommal és paprikával megalapozva. Szégyen szemre a végén nem fordítottam kellő figyelmet rá és jól lekozmált. Méltó büntetésem (amit magamra mértem) másnap a bogrács tisztítása volt, ami egy délelőttömbe került. De sebaj, ha az ember leesik a lóról, azonnal vissza kell ülni rá, úgyhogy nem adom fel, legközelebb több odafigyelés és minden jó lesz!

Sajnos egy szomorú eseménnyel is szembesültünk, még a múlt hét előtti hétvégén: eddigi kedvenc (balatonfűzfői) törzshelyünk sajnos áldozatul esett egy kicsit a válságnak (persze lehet hogy csak egy kis szezon eleji botlás volt): bár az árak nem emelkedtek, az adagok nagyjából felükre csökkentek. Szerencsére viszont egy kedves helyi ismerősünk jóvoltából új vendéglőre leltünk, ami hozza a megszokott színvonalat, elfogadható áron. Hogy ne legyen kéretlen reklám, a részleteket (helyszín, odatalálás, stb.) szívesen megosztom bárkivel privátban.

Az első nap munkában

Mármint itt Magyarországon. Jobban ment, mint gondoltam. Na persze semmi félelmetesnek sem kellett volna történnie, de ilyenkor általában az első hét elmegy arra, hogy újra beállítsa az ember a munkakörnyezetét, minden klappoljon és hatékonyan tudjon dolgozni. Teljesen zökkenőmentes azért nem volt a dolog természetesen, de sikerült mindent flottul megoldani.

A nap külön sikere, hogy bringával mentem munkába, sőt még visszafelé is azzal jöttem. Kicsit tartottam attól, hogy a Lágymányosi-hídnál majd szégyen szemre gyalog kell feltolnom a bringát, de szó sem volt ilyesmiről, simán feltekertem oda- és visszafelé is. Az útvonalat még kicsit finomítani kell majd, mert megpróbáltam arra menni, amerre kocsival szoktam járni, de rá kellett jönnöm, hogy az olyan nagy kereszteződések, mint a Nagyvárad tér, meg a Vágóhíd utca - Soroksári út sarka az nem túl biciklis-barát, de hazafelé máris találtam jobb alternatívákat egy-két helyen.

Szóval összességében elmondhatom: back on track! :-)

Helyzetjelentés

Kis kitérővel Balatonfűzfőre, épségben és egészségben megérkeztem haza.
Még mindig pakolászom el a rengeteg motyót, amit hazahoztam, de mára talán már végzek vele.
Aztán még egy nap pihi vasárnap, és hétfőtől vissza a régi kerékvágásba...

Az utolsó levél

... Erlangenből. Egyelőre. Legalábbis nagyon remélem, hogy még lesz alkalmam és lehetőségem visszatérni ide. Nagyon megszerettem ezt a várost, a kollégákat, azt itteni életet. Mindent egybevetve, az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lesz már kicsit hazamenni, több időt a családommal, a barátaimmal tölteni, mert már nagyon hiányoznak. Viszont azt is tudom, hogy ugyanígy fog hiányozni Erlangen is. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom, de érzem belül, hogy ez még nem végállomás - már ami hazamenetelt illeti.

Bár 4 óra múlva indulok (addig még alszom egyet), most kezdem csak elhinni, átérezni, hogy most ez a rész itt lezárul. Az utolsó pillanatig, míg el nem kezdtem bepakolni a dolgaimat az autóba, míg a porszívót nem fogtam a kezemben, hogy kitakarítsak még egyszer a szobában utoljára, az egész olyan távolinak hihetetlennek és valótlannak tűnt. Még délután is úgy éreztem magam, mint egy jó nyári gyerektábor végén, amikor két hétig teljesen kiszakadtál az addigi környezetedből és csodásan érezted magad a kis pajtásaiddal, és visszagondolsz minderre a tábortűz melett ülve, és bár enyhe szomorúságot is érzel, hogy most ennek vége, de tulajdonképpen az élmények, amiken keresztül mentél csordultig töltik a szíved örömmel.

Nem mondom, hogy bent, az irodában, amikor a kollégáktól búcsúztam, nem szorult el egy-egy pillanatra a torkom, vagy a folyosón menve ne éreztem volna, hogy kicsit megnedvesedik a szemem. De mindent egybevetve, tényleg csupa jó emlékkel térek haza, nincs egyetlen rossz dolog sem, ami itt velem történt. Na de ennyi elég is a szentimentalizmusból, ideje lezuhanyozni, aztán aludni egy keveset, hogy a hazaúton friss és éber legyek. Ezekhez már csak egy sportos elköszönés dukál: A magyarországi viszontlátásra, viszont hallásra, viszont olvasásra! ;-)

Gyógyulós

Ha valakiben az előző bejegyzésemmel aggodalmat keltettem volna, akkor azt most szeretném megnyugtatni: már sokkal jobban vagyok, hála teának, méznek, citromnak, ágyban fekvésnek, és végül de nem utolsó sorban Dani kiváló frankfurti levesének is, mely a kellő energiával és nem mindennapi ízélménnyel látott el lábadozásom során. Ja és kaptam tőle neocitrant is (ez nem reklám akart lenni), illetve édesanyja saját kezűleg összeállított gyógyteájából is (ez viszont igen). Jelentem, lázam/hőemelkedésem már nincs (tegnap este még volt egy nagyon kicsi), a fejem már nem fáj, a torkom még egy kicsit igen, de elmúlik majd az is. Szóval ne tessék aggódni, még egy nap és ismét kicsattanok az egészségtől!

Regensburg

Regensburg, vagy latin nevén Ratisbon (érdekes, hogy az autópályán is így van kiírva) eléggé híres település, gyökerei több mint 2000 évre, a keltákig nyúlnak vissza. Nagyon sok érdekesség található róla az interneten, ha beírja az ember a google-be kap rá találatot szép számmal. A Wikipedián is jó sok infó van róla, de a legjobb, hogy a város hivatalos oldalán van magyar nyelvű leírás is! Mivel innen nincs is túl messze (125 km), az utolsó kint töltött hétvégémet kihasználandó, felbuzdítottam a kollégáimat a héten, hogy ma (vagyis szombaton) nézzük meg.

Csak hogy tegnap elkapott valami nyavalya, belázasodtam és begyulladt a torkom. Minden előjel nélkül, egyik pillanatról a másikra, de olyan hevességgel, hogy tegnap délután el kellett kéredzkednem melóból. Így most kúrálom magam mézes-citromos teával, meg ágyban fekvéssel. Szerencsére azért már egyértelmű javulás van, például már tudok nyelni, még ha fáj is. Jó lenne, ha az utolsó hetemet nem betegeskedéssel kéne töltenem, még ha a hétvégém rá is megy. No meg persze nem túl vicces göthösen összepakolni, takarítani meg 750 kilométert levezetni, úgyhogy muszáj meggyógyulni! Regensburgot meg majd megnézem legközelebb.

München

Kihasználva az utolsó lehetőségeket, tegnap kollégáimmal, Erikával, Zsuzsával és Olivérrel Münchenben jártunk. A német munkatársaktól rengeteg ötletet kaptunk, hogy mi mindent érdemes megnézni. Persze, ahogy ez egy ilyen méretű város esetén szokott lenni, egy hét is kevés lenne, hogy mindent rendesen megnézzünk, így erőteljesen szelektálnunk kellett. Zsuzsa már előre kikötötte, hogy a BMW Weltet meg kell nézni, természetesen engem sem kellett sokat győzködni.

A kocsit már az Allianz Arena mellett, Fröttmanning metrómegállónál letettük, itt ugyanis nagyon kedvező a parkolás, mindössze 1 eurót kérnek egy napért, és további 9 euróért lehet kapni olyan metrójegyet, amivel akár 5 ember korlátlanul utazgathat egész nap. Ami egyébként nagy meglepetést okozott, az a metró volt: kinézetre a mi 2-es metrónk vonalán jár kocsikkal megegyező korúak lehettek, a különbség akkor jött, amikor elindult. Nem csak hogy beszélgetni lehetett, akár még nyugodtan telefonálhattam volna is, annyira csendes volt. (Azt meg már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy Münchenben 6 metróvonal van, plusz az S-bahn.)

Mivel hogy a BMW csak pár metrómegállóra (egy átszállással) van onnan, ahol parkoltunk így ott kezdtük a programot. Természetesen büszkén mutogatják legújabb vívmányaikat, mindenféle high-tech csodákat, lehet nyálat csorgatni bőszen. Az aktuális üdvöske az új Z4-es, aminek egy külön kis csarnokocskát szenteltek, ahol ki van állítva pár darab, no meg rengeteg információs képernyő és demonstrációs kütyü mutatja be az autóban használt technikai újdonságokat, a tervezés részleteit, meg mindent, amire ember csak kíváncsi lehet. A szomszédos épületben megcsodálhattuk az összes aktuálisan kapható modellt (persze szigorúan csak a legújabb szériákat) és itt is volt jó pár, a technika rajongóinak olthatatlan szomját enyhítő, csilli-villi, szupermodern bizgentyű, és persze volt BMW shop is, ahol a kulcstartótól kezdve, a makettautókon át a ruházati cikkig minden kapható, természetesen a világon mindenütt ismert emblémával ellátva.

Mire az autócsodákkal végeztünk az étvágyunk is megjött, amit gyorsan csillapítani is tudtunk az átellenes sarkon lévő Pizza Hut-ban. Elismerem, nem tipikus bajor menüt kapni ott, de egyrészt azzal már volt alkalmunk máskor is ismerkedni, másrészt ez volt épp ott az orrunk előtt és itt legalább az ember tudja előre, mire számíthat. A kiadós ebéd után átmentünk az olimpiai parkba, - egész pontosan a tévétoronyba, ami a komplexum közepén van. Már a lift is nagy élmény volt, amikor megindult a 127 méteres magasságba, mintegy 7 m/s sebességgel. Hát nem csak mi lifteztünk, hanem a pizza is egy kicsit, de szerencsére azért nem történt "baleset". Fent csodás látvány tárult elénk, és ami külön jó volt, hogy ki lehetett menni a nyitott részre, így nem kellett maszatos üveg és a visszatükröződések miatti minőségromlástól tartani a fényképezésnél.

Miután kigyönyörködtük magunkat - és persze a kötelező turistafotók elkészültek - a belváros felé vettük az irányt. A Marien-Platzon fantasztikus harangszó és hozzá óriási tömeg fogadott a metróból feljövet. Valószínűleg valamilyen fesztiválba futhattunk, mert egy színpad is fel volt állítva, és a téren legalább 2000 sörpad és persze hozzá a megfelelő sátrak. A Neues Rathausból ennek okán nem is láttunk sokat, kívülről megcsodáltuk, pár kattintás a géppel, aztán menekülőre fogtuk az emberáradatból. Megnéztük a Frauenkirche-t és a St. Peterskirche-t, majd visszakanyarodtunk a főtérre, ahol - némi folyadékpótlás ;-) mellett, már ami engem illetett - megbeszéltük a további terveket: nézzük meg az Englischer Gartent. Na jó, de akkor már ejtsük útba az Altes Rathaust, a Viktualien Marktot, meg a Hofrbäuhaust.

A kis vargabetű után, úton az Englischer Garten felé Zsuzsa egyszer csak jobbra nézett, majd felkiáltott, hogy "Az az épület mi lehet? Nézzük meg!" Így jutottunk el az Isar folyót átszelve - és újabb apró kitérőket téve - a Maximilianeumhoz, a bajor parlamenthez. Sajnos ezt is csak kívülről volt lehetőségünk megcsodálni, mert bár körbejártuk, nyitott bejáratot nem találtunk rajta, ezért hát folytattuk tovább utunkat a Friedensengel (vagyis a Szabadság Angyala) felé, majd végül megérkeztünk az Englischer Gartenbe, ahol megtaláltuk a Chinesischer Turmot. Itt ismét jó kis fesztivál hangulattal találkoztunk, így tartottunk egy kis pihenőt, és persze ismét megnedvesítettük kiszáradt torkainkat.

Mivel ekkor már eléggé későre járt (kicsivel múlt már 8 óra), megegyeztünk, hogy még megnézzük a Residenzet, aztán elindulunk hazafelé. Út közben, a park egyik tisztásán egy kisebb csoportosulásra bukkantunk, ahol mintegy 10-15 emberke kongákkal, dobokkal és mindenféle egyéb törszi jellegű hangszerekkel olyan fesztiválhangulatot csinált, hogy az valami hihetetlen volt. Voltak, akik táncoltak, voltak "tűzlabdások" (most csak gyakorló labdával, nem égővel), és akadtak szép számban, akik csak álltak vagy ültek és élvezték az "előadást". Fantasztikus volt, ahogy az a pár ember, minden külső irányítás nélkül, egyszerűen érezve és átvéve a ritmust, milyen zenét csinált. (Persze lehet mondani, hogy ilyen sok van. Van, ez tény. A lényeg, hogy ez ott és akkor nagyon jó volt.) Bár a hang nem túl erős rajta, de remélem ez a kis videó vissza tud adni valamennyit a hangulatból:

A Residenz gyönyörű parkja és épületei után már majdnem hazaindultunk, de WC-keresés közben a Feldherrnhalle-nél kötöttünk ki, majd jött az ötlet, hogy nézzük meg még utolsónak a Siegertor-t, vagyis a diadalívet. Mivel csak tízpernyi sétára volt tőlünk, és metróállomás is van a közelében, beiktattuk a programba. Szerencsénkre, mivel az évnek pont abban a szakában járunk, amikor még sokáig világos van, és persze ugye nyugatabbra vagyunk, így a nap is később megy le, még fotózni is tudtunk az alkonyatban. Ennyi fért hát bele közel 12 órába Münchenből, de így is rongyosra jártuk a lábunkat, jól esett már beülni a kocsiba és hazaautókázni. Olivér már a másfél órás visszautat is kihasználta egy kis szunyókálásra, de szerintem a lányoknak sem kellett hosszasan mesét mondani, mikor végre elterülhettek, mint ahogy nekem sem.

Szolgálati közlemény (közkívánatra): természetesen további fotók elérhetők a fotótárban.

A végső visszaszámlálás

Ki ne emlékezne a '80-as évek klasszikusára a Europe együttestől, vagy esetleg a filmre Kirk Douglas-szel és Martin Sheennel a főszerepben, amikor a USS Nimitz repülőgép-hordozó visszakerül az időben 1941-be Pearl Harbor mellé...?

És hogy ez most hogy jött ide? Történetesen úgy, hogy én is megkezdtem végső visszaszámlálásomat: két hét múlva ilyenkor ugyanis - ha minden jól megy, de miért ne menne? - már otthon leszek. Mármint lejár a kiküldetésem és hazaköltözöm, mint azt már bizonyára sokan tudjátok is. Nem mondom, hogy kifejezetten vágom a centit, de azért egy kicsit vágyom már haza. (No persze, ahogy magam ismerem, már most tudom, hogy otthon majd ide fogok visszavágyni...) Fél év sok idő, mégis, mintha tegnap lett volna, amikor az első este Danival ültünk az apartmanunk kis konyhájában a Rangauban.

A lényeg, hogy szép emlékeket viszek magammal, és örömmel gondolok vissza az itt töltött időre. Biztos vagyok benne, hogy ez életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, s egyben az egyik legjobb kihívás is: idegen környezetben - persze némi kis támogatással - is megálltam a helyem, sőt, minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nem is akárhogy. Na de ne szaladjunk ennyire előre, van még két hét, amit igyekszem maximálisan kiélvezni!

Családi Nap

Szombaton céges családi napon voltam, mely minden évben megszervezésre kerül. Idén (költséghatékonysági okokból) mi magunk gondoskodtunk az élelmezésről, méghozzá egy főzőversennyel egybekötve: összesen 17 bogrács indult. Kis csapatunk a múltkor már jól begyakorolt tarhonyás lecsóval indult. A tűz ugyan egy kicsit nehezen indult be, eleinte valahogy nem akart hőt adni a fa, viszont aztán annál jobb parazsunk lett, ami kiváló "alapanyag" a bográcsozáshoz. Bár a közönség (mármint mindenki, aki megkóstolta) teljesen el volt ámulva és igen elismerően nyilatkozott a végeredményről, sajnos helyezést nem sikerült vele elérni - mondjuk az elsődleges cél nem is ez volt, hanem az, hogy egy jót együnk, ami sikerült is. (Azért hozzátenném, hogy mivel sok csapat volt, nem egy zsűri volt, hanem három, és mindegyik csak 5-6 kaját kóstolt meg, szóval nem tudom, hogy pontosan mi alapján is született meg a rangsor...)

Hogy a főzés közben se maradjunk éhen, már délelőtt részt vettünk a sütikészítő verseny "zsűrizésében", itt ugyanis a háziasszonyok az otthon korábban elkészített pályaműveiket "mutatták be". Természetesen kollégám, Balázs neje, Ági nyert, részben talán a kiváló marketingtevékenységnek köszönhetően, amit a lányaik végeztek: mindenkit odarángattak a sütis pulthoz, és mondták, hogy "a kilencesre kell szavazni". Természetesen szó sem volt bundázásról, betartottuk a szabályokat, és megkóstoltuk a konkurenciát is, nagyon finomak voltak, de így is vitathatatlan volt a fölény.

Miután a kellő energiát magunkhoz vettük, kezdődhetett a sport, ami jelen esetben a kötélhúzást volt (mármint számunkra, mert egyébként volt foci, streetball és póker is). Öt csapat indult, gigászi küzdelmeket vívtunk, kiváltképp a miskolci kollégák ellen - egyedül tőlük kaptunk ki. Mivel 3 csapat között körbeverés alakult ki, ezért második menetre is sort került, ahol a miskolciak pokoli nehezen, de ismét elhúztak minket, így hiába vertük meg a másik csapatot, végül csak a dobogó második fokát sikerült elérni. Sebaj, az ezüst is szépen csillog. Jövőre azért beíratjuk a csapatot a verseny előtt egy edzőtáborra a Bergre, mert nagyon úgy nézett ki, hogy csak a súlyfölény volt a döntő, erőben és technikában voltunk olyan jók, hacsak nem jobbak, mint a győztesek.

Némi folyadékpótlás után (ami számomra nagyjából 1,5 liter limonádét és 2 deci bort jelentett egy röpke fél óra alatt) Balázzsal és a lányaival felfedeztük a medencét, ami nagy segítséget nyújtott abban, hogy felhevült testünket visszahűtsük üzemi hőfokra. Egy jó kis ázás után következett az eredményhirdetés, ahol megkaptuk a megérdemelt oklevelet és a hozzá járó tapsot, illetve hasonlóképp jutalmaztuk a többi eredményes kollégát. Ezt követően már csak az elpakolás és a hazamenetel maradt. (Természetesen az események dokumentálásra is kerültek, ezek részben már elérhetők a már megszokott helyen, részben még begyűjtés alatt állnak.)

Bár nem a Családi Naphoz tartozik, de az esti program, a nap megkoronázásaként egy kiváló koncert volt az Erzsébet téren, melyet a Csík zenekar adott, hatalmas tömeget odavonzva, és kiváló hangulatot teremtve. Legyen ez itt egy kicsit a reklám helye is, hadd bátorítsak mindenkit, hogy ha teheti, menjen el egyszer egy koncertjükre, és ismerkedjen egy kicsit a gyökereinkkel. Aki meg már ismeri, az tudja, hogy miért érdemes őket hallgatni.

Bergkirchweih

Ha azt mondom, Bajorország harmadik legnagyobb sörfesztiválja, az csak egy adat.
Ha azt mondom, rengeteg ember van, az csak egy tény.
Ha azt mondom, tíz nap alatt állítólag másfél millió ember fordul meg, az csak egy statisztika.
Ha azt mondom, nagyon jó söröket ittam, az csak egy vélemény.

A Bergkirchweih az egy külön világ, egy életérzés: iszonyat tömeg, koncertek, igazi fesztivál hangulat. Ami személyesen nekem a legnagyobb dolog, hogy sok év után először nem volt tömegiszonyom, sőt (némi alkoholos segítséggel) teljesen el is tudtam engedni. No azért a söröskorsók mérete és tartalma is impresszív: alap a literes, és persze szigorúan cserép, nem üveg, no és hát a németek sörfőző tudományát nem kell hosszasan ecsetelni.

Ami még vicces, hogy rengetegen vannak bajor népviseletben, ami a srácoknál barna, rövid szárú, kantáros nadrág, és hozzá piros vagy kék kockás (abroszkockás) ing, a lányoknál meg különféle ruhák, aminek a pontos leírása azt hiszem meghaladja a képességeimet, nem vagyok túl jó női ruha- és kiegészítő-szakszavakban. Remélem, valamelyik képen azért lehet látni. (A fotók minőségéért ezúton kérnék elnézést, az adott körülmények között ennyit sikerült kihozni - azért a helyzet komolyságát szerintem jól illusztrálják).


Csütörtökön volt a megnyitó. Már akkor is szép számmal voltak az emberek, de pénteken még többen jöttek, szombaton meg szó szerint moccanni sem lehetett. Bár 3 évet lehúztam az éjszakában, de a tömeg fogalma új dimenzióba lépett számomra. Amúgy az a jó, hogy közben nagyon nagy részt abszolút békések az emberek (kivéve a kamaszokat, azokban dúl az ifjonti hév és a bizonyításvágy), nincs anyázás, ha meglöknek egy kicsit, meg ilyenek. Az egész a sör és az élet élvezetéről szól, kis táncikálással, beszélgetéssel (kinek-kinek kedve szerint), no és persze bratwurst, meg egyéb nyalánkságok, mi szem-szájnak ingere, minden mennyiségben.

Tegnap sikerült kikötnünk a rendezvény egyik végében levő nagy sörsátorban (amúgy az egész rendezvény nagyrészt nyitott), és jó pár magyar kollégával, illetve egy-két ittenivel is kiegészülve hatalmasat partiztunk. Olyannyira jól sikerült a buli, hogy a végén megtanítottuk a németeknek a "Máma még nem ittunk semmit" című, illetve kezdetű dalt: sorról sorra, szépen lefordítva, hogy értsék is miről van szó. Nagyon lelkesen énekelték, marhára tetszett nekik a dolog.

Különböző zaj- és környezetvédelmi okokból a Berg sajnos minden este 11-kor bezár, ilyenkor megindul az emberfolyam lefelé a hegyről, be a városba. Mi is így tettünk: Pusi barátommal, és a kedvesével Évivel, akik kijöttek hozzám látogatóba, még elmentünk egy kis "afterre", az E-Werkbe, amit a Bergkirchweih alkalmából átmenetileg Berg-Werkre kereszteltek. Táncoltunk még egy jót, aztán megadtuk magunkat a fáradtságnak és hajnalban hazatértünk aludni. Én azért előtte még levezetésképp betértem egy sisha-bárba, ahol szippantottam egy jó kis cseresznyés vízipipát, hogy még édesebb legyen az álmom.

Brazil streetball

Ma ismét hódoltam régi kedvenc sportomnak, a kosárlabdának, illetve egy változatának, ami brazil streetball névre hallgat. Egész pályára, 4-4 ellen játsszák, úgyhogy sajnos futni is kellett (volna :P). És hogy miért pont brazil? A válasz nagyon egyszerű: ez a verseny egy brazíliai kezdeményezés alapján került most megrendezésre, melynek célja a hátrányos helyzetben levő gyerekek felkarolása, hogy ne az utcán bandázzanak, hanem inkább sportoljanak. A mai verseny tétje egyébként nem volt kicsi: a győztes csapat meghívást kapott a Brazíliában megrendezésre kerülő világbajnokságra (repülőjeggyel, szállással, napi háromszori étkezéssel)! Hát, sajnos nem mi lettünk azok, pedig ilyen közel még sosem álltunk egy brazíliai úthoz életünkben - még a választott csapatnevünk is brazil volt: "Joga bonito", ami szép játékot jelent. És sajnos egyben ilyen távol sem - 5 csapatból sikerült az előkelő 5. helyen zárnunk. De legalább jót játszottunk...

Mozi

Hétfőn moziban voltam, megnéztem a Szíven szúrt ország című filmet.
Hát nem is tudom mit mondjak... Azt hiszem, filmen én még nem sírtam ennyire.
Nem akarok indulatokat kelteni, érzelmeket felkavarni, főleg nem bűnbakot keresni, vagy bárki felett ítélkezni. Annyit szeretnék csak mondani, hogy aki csak teheti, nézze meg - és ha van kedve, beszélgessünk utána.

Ajánlónak:
"Veszprém szép, de kicsi hely. Olyan, mint Magyarország.

Lakói sokat dolgoznak, elviselik a bajokat és örülnek, ha van miért.

Veszprémben van egy kézilabdacsapat, amelyben kubai, szerb, horvát, orosz és magyar sportolók küzdenek szívvel-lélekkel ezért a szép kis dunántúli városért. A világ egyik legjobb kézilabdacsapata, ahol nem számít ki, honnan jött, hol nevelkedett, ahol mindenki elsősorban veszprémi. Az volt a román Marian Cozma is, akit idén február 8-án megöltek a város közepén működő népszerű szórakozóhelyen. Csak a szerencsén múlott, hogy két, segítségére siető csapattársa, barátja, a horvát Ivan Pesics és a szerb Zarko Sesum súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélték a támadást.

A gyilkosok egy harminc főt számláló bandával érkeztek, és azóta sem derült ki, hogy mit kerestek ott.

Senki sem érti és sokan félnek.

Leginkább attól, hogy ebben az országban minden megtörténhet.

Ez a film azért készült, hogy megértsük végre, hogy milyen világban élünk.

Ez a film nem nyomoz, nem vádol és nem keres felelősöket. A gyilkosokat meg kell büntetni, de a felelősség a mienk. Veszprém magyar város, mindez Magyarországon történt. A felelősök magyarok. Az áldozatok szerettek minket, magyarokat.

Kérdés: szeretjük-e mi is magunkat annyira, hogy véget vessünk a félelemnek, hogy ne higgyük, hogy a bűnözők bármit megtehetnek, mert náluk van a pénz és a hatalom. Maradt-e ebben az országban annyi méltóság, erő és becsület, hogy megvédje magát és barátait azoktól, akik sem törvényt, sem erkölcsöt nem ismernek.

A film, és a történet folytatódik…"

Bepótolós

Már majd' 10 napja nem jelentkeztem, így van bőven restanciám.

Múlt vasárnap Nürnbergben jártunk kolleganőmmel, Erikával, illetve egy kinti kollégával, Andyval. Nagyon nagy mélységig nem tudtunk elmerülni a város hírességeiben, mivel csak délután kettőkor találkoztunk (még Erlangenben), illetve ezután vettük fel Erikát Dechsendorfban (ott laktam én is először, amikor kimentem). Ennek ellenére a történelmi belvárost nagyjából bejártuk, és még pár templom belsejét is megtekintettük. Mondjuk Bamberg után akkora nagy meglepetéssel nem szolgált maga a belváros, hasonló formájú házikók (az a bizonyos "fachwerk", vagyis favázas szerkezet) voltak fellelhetőek itt is, viszont itt megtekintettük a várat is, ami Bambergben kimaradt.

Ami mondjuk nagy különbség volt Bamberghez, képest, hogy Nürnberget a II. Világháborúban majdnem porig bombázták, és utána újjáépítették, mint ahogy St. Sebald templomban kiálított fényképek is mutatják. Mivel túl sok időnk nem volt arra, hogy kiállításokat, tárlatokat megnézzük, (többek között, a Dürer Haus-t, a nürnbergi múzeumot, stb... sem) így abban maradtunk, hogy később még visszatérünk, és megnézzük ezeket. Azért pár kép így is készült, amik természetesen már fent vannak a fotótárban. Viszont egy dolog mellett nem mehetek el említés nélkül, ami nagyon megragadta a figyelmem, mégpedig a csodálatos fából készült kis balkonok (vagy inkább "be-, vagy hozzáépített erkélyek"?), amiket máshol eddig még nem láttam:

Egy hosszú és fárasztó hetet követően péntek éjjel autóztam vissza Magyarországra, a szombati napot egy másik kollégámnál, Balázsnál töltöttük, egy nagyon jó bográcsozással, illetve utána egy kiadós játszással. A dolog apropóját az adta, hogy hamarosan indulni fogunk egy céges főzőversenyen, amire több körös szavazással egy igazi bográcsos lecsót sikerült győztesen kihozni, mint elkészítendő pályaművet, és Balázs volt olyan kedves és felvetette, hogy tartsunk náluk egy főpróbát. Sajnos majdnem mindenki visszamondta a részvételt, de Gáborral az utolsó percig kitartottunk, és mint utóbb kiderült, nem hiába: mennyei étket hoztunk össze így hárman - abban maradtunk, meg fogja állni a helyét a versenyen, de még az otthon maradt kollégák is véleményezik majd kedden (bár szerintem ott frissibe' a tűzről lekapva volt a legjobb). A nagy kajálást óriási mozgás-program követte, amiről Balázs három angyali kislánya, Enikő, Panni és Lizi gondoskodtak: volt pingpongozás, először egy-egy ellen, aztán később "kör" (vagy aki úgy ismeri: forgó), freezebee-zés, hulahoppozás, kutyázás, meg minden ami ilyenkor egy (nem is egy, három!) gyerek eszébe tud jutni. (Külön elismerés jár itt Balázsnak, és a nejének, Áginak, akik a hasonló kihívásokat, amik elé a három kis tünemény állítja őket, nap mint nap kiállják!)

A szombati nap méltó folytatásaként a vasárnapot pedig Pusiéknál töltöttem Gárdonyban, ahol ismét csodás kis kerti-parti kerekedett, isteni rablóhússal (respekt Évinek a pácolásért!), valamit kétszeri fürdőzéssel is a Velencei-tóban. Nagyon hiányzott már ez nekem, de végre meg volt a "szezon-nyitó buli", már ami a fürdést illeti. Jót főzőcskéztünk, napoztunk, ökörködtünk, labdáztunk, söröztünk, mulatoztunk - már csak a holnapi meló nem hiányzik az idilli képbe, de hát valamiből élni is kell. Sajnos Sanyáéknak kora délután véget ért a program, mert menniük kellett Győrbe autót menti egy elakadt családtaghoz - mi azért folytattuk tovább a programot helyettük is. Remélem hamarosan képek is érkeznek, de mivel most az én fényképezőgépem otthon maradt, ezért meg kell várnom, míg a többiektől beérkeznek a fotók, amik készültek...

Meseország

A minap nagyon érdekes játékot játszottam. Hogy értsd a történetet, el kell meséljem előbb, hogy is "bújtam be a nyúl üregébe". Már egész jól kezdem beszélni a németet a napi munka során, de amikor munkán kívüli dolgokra terelődik a téma, szabadabbá válik a beszélgetés, előjön a szleng és én ilyenkor sokkal kevésbé tudom követni a társalgás fonalát. Ez leginkább ebédnél szokott előfordulni, főleg, ha összeverődik egy nagyobb társaság és akár nyolcan, tízen is ülünk az asztalnál. Nagyon kedvesek a kollégák, és próbálnak engem is bevonni a beszélgetésbe, de mint mondtam, nincs azon a szinten a tudásom, hogy száz százalékig képben legyek, pláne, hogy spontán reagáljak - örülök, ha nagyjából tudom őket követni.

Ilyenkor el-el kalandoznak a gondolataim, gondolkodom mindennapi dolgokon, munkán, egyebeken - bár lehet, kívülről úgy néz ki, mint ha csak ülnék ott kukán, vagy unatkoznék, de már eljutottam odáig, hogy nem zavar. Viszont, valamelyik nap a héten szenzációs dolgot találtam ki magamnak: megpróbáltam elképzelni, ki mi lenne a társaságból, ha most egy mesében lennénk: volt köztünk égszínkék szemű szőke dalia, meleg szívű, derűs törpe, huncut kobold, csalfa faun, gonosz kismanó, "jó" boszorkány, szóval szinte mindenféle lény... Szó szerint varázslatos volt!

Anyák napja

Bizony, itt van május első hétvégéje, vagyis Anyák napja!
Mivel most távol vagyok az én Anyukámtól, ezúton (is) szeretném őt köszönteni ezzel a digitális virágcsokorral, amit e nemes alkalomból magam fotóztam az erlangeni botanikai kertben.


(A többi fénykép megtalálható a fotótárban.)

Bamberg

Ma kihasználtam a jó időt, valamint a hosszú hétvége adta lehetőséget (egy nappal több van lustálkodni) és ellátogattam a közeli Bambergbe. Lenyűgözően szép város, püspöki székhely, egyetemváros, nem mellesleg a Világörökség része, és mivel megúszta a II. Világháborút bombázás nélkül, rengeteg épület maradt fent eredeti formájában: a román stílustól, a reneszánszon át, a barokkig és a rokokóig minden megtalálható. Nem kevés olyan épület is van (főleg templomok), amik ezen korok jegyeit mind magukon viselik. Alapjaikat már nem sokkal az első ezredforduló után lerakták, aztán valamilyen oknál fogva (pl. leégett) később újjáépítették, vagy hozzátoldottak, vagy csak átépítették.

Pár dolgot már előre megnéztem már az interneten, hova érdemes menni, mit érdemes megnézni, de a leghasznosabbnak a www.bamberg.info oldal bizonyult. Egyrészt itt sok háttérinfó fent van angolul is (sajnos nem minden), másrészt van térkép, harmad részt pedig ez az itteni Tourinform hivatalos lapja, címmel feltüntetve, így meg is volt az első úti célom: az iroda. Itt fel is szerelkeztem egy angol nyelvű leírással (magyar sajnos nem volt), ami Bamberg majd' 20 legfőbb látványosságát mutatja be, és szépen fel is vannak fűzve a mellékelt kis térképen egy városnéző túrára. Pepe barátom tanácsát megfogadva (miszerint mindenhol be kell ülni egy sörre - szigorúan csak a sörkultúrával való megismerkedés kedvéért) egyből be is ültem egy pofás kis helyre a Regnitz partján, és egy kellemes sör mellett elkezdtem tanulmányozni az úti leírást.

Az első csoportnyi épületet elolvastam, majd meg is néztem őket. Most eltekintenék itt a tételes felsorolástól, hogy mi mindent néztem meg, és miről nevezetesek. (Ha valakit érdekel, egy másik alkalommal szívesen beszámolok róla.) Kettő körül kis pihenővel jutalmaztam magam és beültem egy vendéglő teraszára. Mint utóbb kiderült, olasz vendéglő volt, pedig már fentem a fogam egy jó kis bajor schnitzelre, de végül nem bántam meg: nagyon jót dumáltunk a vendéglőssel. Kérdezte, hogy amerikai vagyok-e, vagy angol (gondolom, az útikalauzból vélhette, amit kiraktam az asztalra). Mondtam neki, hogy magyar vagyok, ő megkérdezte, hogy melyik városból. Mikor mondtam, hogy Budapestről, akkor egy olyan "a-ha"-val válaszolt, amit nem tudtam teljesen mire vélni. Nem volt sem negatív, sem pozitív, csak furcsa, ezért megkérdeztem, járt-e már nálunk. Mondta, hogy csak egyszer. Az édesanyja olasz, az édesapja bolgár, így megjárta már párszor oda-vissza az utat. De Budapesten csak egyszer volt, és akkor is eltévedt: bár hét nyelven beszél (felsorolta, de Te most ne kérd ezt tőlem), senki sem tudott neki segíteni. Azt mondta, félig nevetve, félig bosszankodva, hogy nem hiszi el, hogy még a taxisok közül sem beszélt senki még oroszul se. Gondoltam, biztosan csak le akarták húzni - három és fél óra alatt sikerült kikeverednie...

A pazar ebéd után (ha már olasz, akkor pizza, de azért hozzá bajor sör, desszertnek pedig tiramisu, végül egy kiváló eszpresszó) folytattam a kis sétám tovább, megnéztem még pár templomot, de mivel az idő eléggé előreszaladt (négy óra körül járhatott már ekkor), és bár a legfőbb látnivalókon túl voltam már, úgy döntöttem, rövidítek az útvonalon: még megnézem a St. Michaels-Klostert, aztán Klein Venedig-et (vagyis kis Velencét), aztán lassan hazafelé veszem az utam - ez a kettő is még nagyjából egyórás program. Valahogy megérezte a sors, hogy annyira már nem vagyok motivált ebben a városnézés dologban, mert a Szt. Mihály templomba nem lehetett bemenni valamilyen okból (ne kérdezd, mondták, de nem értettem, de nem kérdeztem rá, végül is mindegy, miért nem - nem és kész), így hát Little Venice felé vettem az irányt.

Ekkor már elég baljós fellegek kezdtek gyülekezni észak felől, és nem túl messziről már dörgés is hallatszott. A nem túl kidolgozott turistatérképnek köszönhetően sikerült egy kicsit elkavarodnom, így a zuhé pont azelőtt ért utol, hogy Kis Velencéhez érhettem volna. Gyors nyári zápornak indult, ezért beálltam egy fa alá egy ház oldalában. Ez az esőtől még megóvott volna, de nem sok védelmet nyújtott, amikor erősebb széllökések jöttek, ezért úgy döntöttem, hogy ha egy kicsit alábbhagy, lemondok Kis Velencéről is, és visszaindulok a kocsihoz. Nem volt szerencsém, 200 métert sem tettem meg, amikor nagyon rákezdett megint: ezúttal már borsószem nagyságú jéggel erősített. Gyorsan bemenekültem egy sikátorba, egy magas ház déli falához, ami elég jó menedéknek bizonyult az északi szélben. Még egy pár egész jó képet is sikerült innen készítenem (a gépet amúgy előzőleg elraktam, hogy ne ázzon szét.)

Szerencsémre, és persze az ilyen természeti jelenségek természetéből fakadóan, nem tartott sokáig, egy laza negyedórás kényszerpihenő után folytathattam utamat. Ugyan ez a vihar elvonult, de észak felé tekintve további felhőket láttam, így ezúttal már nem bíztam a véletlenre: még készítettem pár fotót, aztán visszaballagtam a kocsihoz, és szépen hazajöttem. Mondanom sem kell, verőfényes napsütésben vezettem végig... Na sebaj, ennek így kellett lennie - végül is én untam már a kultúrprogramot, hát megkaptam a magamét. Itthon úgyis várt még egy kis digitális utómunka a fotókkal (amiket megtekinthetsz a képtáramban), na meg ez a bejegyzés sem írta meg önmagát, úgyhogy tulajdonképpen panaszra semmi okom.

Egyszerűen...

A hip-hop (vagy aki így jobban ismeri, a RAP - tudom, hogy nem ugyanaz, most ebbe ne menjünk bele) talán az a műfaj, ami még a heavy metalnál is jobban megosztja az emebereket: vagy nagyon bejön valakinek, vagy nagyon nem. Elsőre azt gondolhatnánk, hogy aki a verset szereti, egyből szereti a hip-hop-ot is, de nem így van. Na mindegy, nem akarok itt művészeti kiselődaást tartani.

Van egy magyar srác, művésznevén FankaDeli Feri, akire az utóbbi időben felfigyelt a... hogy is mondjam, a média szó valahogy itt szerintem degradáló lenne... - mondjuk így: a zenevilág, vagy még inkább: a közönség. Ha hallgatsz mostanában (elsősorban zenei) rádiót, akkor talán már Te is találkozhattál vele. Esetleg "Suhancos" néven. (Ha nem, írd csak be a youtube-ba, vagy valamilyen keresőbe.)

Azt szeretem a zenéjében, hogy nincs túlbonyolítva, letisztult és egyszerű, mégis olyan szinten megérint, hogy nem lehet szavakkal leírni. A szövegről nem is beszélve: mesterien fűzi egymás után a szavakat olyan rímekbe, hogy először nem is érted, csak érzed. Aztán eljut az agyadig és rájössz, hogy annyira igaz, és eleven, hogy a húsodba vág. Szókimondó, de érdemes odafigyelni rá - ha netán bántja a füled, akkor az azért van, mert igaz. Nem is szaporítom tovább a szót: remélem tetszeni fog - de ha nem, én akkor is hallgatom tovább.

"Yo, DJ, spin that sh!t..."
FankaDeli - Álmodtam

Az Őrangyalom

Hogy velem mindig kell történnie valaminek az autópályán...?! Épp békésen haladok 110-zel Ausztriában a belső sávban (sebességkorlátozás volt, nem nyaralni járok oda), amikor is a külső sávban srégen mellettem haladó autó teljesen váratlanul és minden jelzés nélkül elkezdett behúzni elém. (Hosszirányban a köztünk levő távolság nagyjából -40 cm volt.) Azonnal fék, persze nem satu, mert akkor ottmaradtam volna, de láttam, hogy ez is kevés, nincs más választás: balra pont van egy autó szélességnyi fű - mondjuk kicsit lejtett kifelé, meg a szélén már fák álltak, de ezzel kellett beérnem. Természetesen fék fel, mert keringőzni valahogy nem akartam.

Na, az autó a füvön mintha meg is kapta volna az első korcsolyaszettjét... Hirtelen kormánymozdulatról ugye szó sem lehetett (az előbbi keringős okok miatt), a kisebbekre persze meg nemigen reagál ilyenkor a gépjármű. Igen ám, de jött a kis fényvisszaverős oszlop, amit ugye 50 méterenként muszáj kirakni, azt valahogy azért mégis csak jó volna kikerülni - gondoltam -, úgyhogy, még mindig vagy 70-nel haladva, óvatosan balról megkerültem (merthogy jobbra még mindig a másik autó volt, meg amúgy is már arról volt célszerűbb), aztán belenéztem a tükörbe, és mivel nem jött épp senki, szépen visszacsalinkáztam az aszfaltra. (Ekkorra már lessult annyira a gép, hogy jobban vegye a kormányról jövő információkat.) Mindez nagyjából 3 másodperc alatt játszódott le, és olyan szinten jöttek ösztönből a mozdulataim, mintha egész életemben ezt csináltam volna - mondjuk komolyan gondolkodni, hogy most mit is csináljak, amúgy sem lett volna időm, pánikolni meg felesleges. (Itt azért megjegyezném, hogy lehet, hogy nem volt hiába a sok számítógépes autós játék...)

Persze a másik autós azonnal húzott ki a leállósávba és bevárt, hogy élek-e, meg minden. Én szépen kiálltam mögé, kiszálltam, és megkérdeztem, hogy ő jól van-e. Szegény csaj szinte szóhoz sem jutott, szerintem ő sokkal jobban megijedt, mint én - mondjuk ő volt a hunyó, szóval volt is mire... Szabadkozott is bőszen, hogy nagyon sajnálja, pont nem látott engem a tükörben, meg bocsánat, stb. (Ennél a pontnál hívnám fel sofőrtársaim figyelmét a forgalom folyamatos figyelemmel kísérésének fontosságára!) Megnyugtattam, hogy velem minden oké, aztán visszaültem a kocsiba, majd mindketten tovább hajtottunk. Lehet, hogy egy teára azért meghívhattam volna, hogy tényleg megnyugodjon és ne eméssze magát - na meg ismerkedésnek sem rossz... ;-) - de ez már sajnos csak utólag jutott eszembe, amikor már messze magam mögött hagytam. A legjobb az egész sztoriban az volt, hogy utána olyan földön túli nyugalom szállt meg, mintha annyi történt volna, hogy a körúton elejtettem volna a zsebkendőm, aztán felvettem volna, és ezzel le is van tudva az egész. Úgyhogy ebben is maradtam magammal, megköszöntem az Őrangyalomnak és autózgattam békésen tovább, míg csak épségben vissza nem értem Németországba.

Egy kis sport

Erre a nem minden napi kis szösszenetre bukkantam ma. Bár az amerikai focit sokan nem szeretik, mondjuk szerintem azért, mert nem értik. A másik oldalról, én személy szerint soha nem voltam annyira nagyon oda a labdatrükkökért... Viszont ez most engem annyira lenyűgözött, hogy nem tudtam megállni, hogy meg ne mutassam Neked!



Ugye tudnak valamit a srácok?! Aki már fogott amerikai focilabdát a kezében, pláne dobott is vele már párat, vagy próbálta elkapni, az azt hiszem, nagyon is érti, miről van szó...

Latina

Nem egy szép város - mármint Firenzéhez, Velencéhez, Rómához, vagy egyéb világhírű olasz várásokhoz hasonlítva - de azért meg van a maga bája. Állítólag egy mocsaras vidék volt, amit Mussolini töltetett fel a '30-as években. Történelme úgymond nincs. Kétszer jártam ott, 2006-ban és 2007-ben, mindkétszer tanfolyamon. Ugyanaz a hotel, ahonnan busszal vittek reggel a képzés helyére és ahova délután busszal vittek vissza. A városban sétálva igazán nincs semmi, ami a turista szemét megragadná: különböző színűre festett, unalmas betonkockák. Ez Latina. Fülledt nyári meleg, rekkenő hőség, amit csak egy kicsit enyhít a sós tengeri levegő, mivel maga a part jó 10 kilométerre van a városkától. (Egyszer legyalogoltunk odáig, bő másfél óránkba tellett - a lábunk feltört mire odaértünk.)

Szinte egy jelentéktelen "kis porfészek", mégis egyre jobban hiányzik: a tepsis pizza a sarkon (azóta sem ettem olyan finom lazacos-ruccolás pizzát), a világ legjobb fagyija (ráadásul az a fagyizó már sajnos bezárt), a séták az egyforma háztömbök között az aszfaltozott utcán, aminek szürkeségét csak a pálmafák törik meg... Már szinte az őrület határa, hogy az erlangeni utcákat kezdem hozzá hasonlítgatni - nincs mit tenni, hiányzik is kész. Majd talán egyszer visszatérek nosztalgiázni - de már most tudom, egyedül kell mennem: bárkit vinnék, úgyse értené, mit eszek azon a kis betondzsungelen.

"Grande, grande, grandissimo...!"

Aki érti, érti. Aki nem, annak meg csak annyit, hogy ismét nyert a kiváló fiatal német tehetség, Sebastian Vettel, ezúttal a 2009-es Kínai Nagydíjon. (Ha még így sincs meg, akkor annyit, hogy Forma 1-ről van szó. Ha ezzel sem, akkor hagyjuk...)

És hogy ez most hogy jön ide? Hát úgy, hogy mivel TV-m nincs, így valamit ki kellett találni, hogy ne maradjak le az eseményekről. Nagy küszködések árán sikerült találnom internetes TV adást, ahol a futamot nagyjából végigkísérhettem. Hát nem volt egyszerű. Kezdjük ott, hogy azt leszámítva, hogy színes, minőségileg nem fogható még a jó öreg junoszthoz sem: a pixeles kép alap, még az is elmegy, hogy néha lefagy egy-egy képkocka, és csak a hang jön másodpercekig. A legnagyobb nehézséget azonban az okozta, hogy amint sikerült találnom valami elfogadható minőségű adást, az mintegy 15-20 perc után megszűnt - így a futamot 5 külön részletben néztem meg, a legutolsó "etapot" már spanyolul. Két "adás" között persze lázas keresgetés, hogy hol adják még...

De végül is sikerült, ráadásul Vettel nyert, úgyhogy most nagy az öröm! :)

Újra német-honban

Hogy a szórakozásból sosem elég, az egyszer biztos. Így hát, a biztonság kedvéért vasárnap este még kimentem a Római-partra, hogy egy jót petanque-ozzunk. (Az az a játék, amit leginkább francia filmekben láthatsz, amikor kisöregek vasgolyókat dobálnak a homokos-kavicsos parton...) Eszméletlenül jól sikerült! Bár életemben csak harmadszor, vagy negyedszer játszottam, kiderült, hogy egész ügyes vagyok az egyik technikában, ami rádásul nem is könnyű.

A lényege az, hogy a golyót minél magasabb ívben kell dobni, úgy hogy leesés után szinte ne is guruljon. Ez így elég egyszerűen hangzik, de azt tudnod kell, hogy a nagyjából 10 cm átmérőjű tömör vasgolyót két talpon állva, berogyasztott térddel kell dobni, úgy hogy a középső- és a gyűrűsujjal fogod a tenyeredbe, a tenyered pedig lefelé néz, és a dobás pillanatában hirtelen visszafelé forgatod meg a golyót. Ráadásul mindezt úgy, hogy egy 8-10 méterre levő, kb 1,5 cm átmérőjű kis golyóhoz kell minél közelebb dobnod a te golyódat! Amúgy mindenkinek javaslom, hogy ha csak teheti, próbálja ki, nagyszerű játék, sokat lehet kacagni, meg drukkolni, meg izgulni, meg taktikázni, meg bénázni, meg ügyesnek lenni, meg minden...

Mivel nem értem túl korán haza a Rómairól, így rendesen kialudtam magam, hogy az utat jól bírjam majd. Ma reggel (na jó, a pontosság kedvéért: délelőtt) még összefutottam Pusi barátommal, illetve Évivel, a párjával (bár ő dolgozott...) és elköltöttünk egy jó kis szendvics reggelit egy finom kávéval, közben dumáltunk egy jót. Aztán hazamentem, összepakoltam, felvettem a kollégámat a Keletinél, majd útnak indultunk vissza Németországba.

Egy ilyen csodás hetet, mint amit otthon sikerült eltöltenem, nem is zárhat más, mint egy csodás visszaút: napsütés, nem túl nagy forgalom, ráadásul, hála a jó égnek - vagy a húsvéti locsolkodásnak -, kivételesen az összes idióta otthon maradt. Simán lehetett karcolni laza 140-150-eket, nagyobb lejtőket kihasználva akár 160-at is. Na jó, egy egyszer egy 174 is becsúszott. (Mindez persze szigorúan a német oldalon, ahol ugyebár nincs sebességkorlátozás). Mondjuk még így is termett néhány villogó fényszórópár a semmiből a visszapillantó tükörben, amit persze nem követhetett más, mint gyors indexelés, majd húzás a külső sávba az első adandó alkalommal.

De nem a szelíd száguldozás volt a visszaút legjobb része, hanem az estébe forduló délután, amikor a nap egyszer csak hatalmas narancssárga ping-pong labdává változott és világosszürkés óriásfelhők között szépen lassan belemerült a horizontba, bíbor színűre festve az eget. Érezni lehetett a langyos esti levegőn, hogy már a nyár melegével terhes. Ha lehunyhattam volna a szemem, már ott is lettem volna egy teraszon valami vízpart közelében, baráti körben ülve, bor-mámorban elmerülve az éj lágyságában, tücskök ciripelésében, csillagok ragyogásában a felhőtlen égen, és velük együtt az élet szépségében. Mivel viszont ez a balesetmentes közlekedést merőben veszélyeztette volna, így maradt a vágyakozás, valamint a megnyugtató, biztos tudat: jön a nyár - és hamarosan ki is élvezem, fenékig! Lévén, hogy itt semmi kaja nem várt, gyorsan vettem egy kis előzetest mindebből az itteni "törzshelyem" kerthelyiségében. Persze egyedül benyomni egy hamburgert, meg hozzá egy remek sört, akármilyen jók is, közelébe sem ér egy jó kis társas mulatozásnak...