Visszatérés

Kedves Olvasóm!

Először is köszönöm türelmedet. Amint azt korábban írtam, a sors az elmúlt időben nagyobb terhet rótt rám. Tulajdonképpen nincs ebben semmi különös, az élet már csak ilyen: vannak jobb idők, és vannak rosszabbak. Amikor ezt a blogot megálmodtam, az volt a célja, hogy megosszam az élményeimet, elmeséljem, mi történik velem, bennem. Hamis képet festenék magamról, ha csak a jót írnám le, ezért most megosztom Veled azt is, ami kevésbé vidám.

Február 16-án Nagyapám örök álomra szenderült. Ha őszinte akarok lenni, halála nem volt váratlan, mégis mélységesen megrendített. Megfáradt teste már maga ellen fordult, jó ideje rák gyötörte. Nehezen viselte a tolókocsis életet is, miután fél lábát jó néhány éve elvesztette. De leginkább Nagymamám hiányzott neki, aki immár 4 éve itt hagyott minket. (Tudom, hogy már nagyon vágyott utána, és annak is örülök, hogy méltósággal tudott meghalni: nem kellett megvárnia betegségének végső, legnehezebb stádiumát, amikor az ember szétroncsolódott testét morfiummal tartják még életben, hogy a "szenvedéstől megmentsék".) Az igazat megvallva, nem csak ezek miatt nem ért meglepetésként. Valamivel korábban már tudtam, hogy most fog megtörténni: eljött hozzám elbúcsúzni álmomban pár nappal korábban. A saját lábán járt, a kertjében találkoztunk, ünnepi öltözetet viselt. Nem váltottunk szót; hátrament a kert végébe, ahol álmomban egy oltár volt, és ő valamilyen szertartást végzett.

Noha mind tudtuk, hogy előbb-utóbb jön az elkerülhetetlen, mégis elszorult a torkom, mikor Anyám hívott a Papa halálát megelőző napon, hogy már nem bírják már felkelteni, nincs eszméleténél, a bőre hideg. Hiába tudtam ésszel, hogy csak földi utazása ér véget, mint ahogy egyszer mindenkié. Hiába éreztem át az ő boldogságát, hogy végre találkozhat a túloldalon a társával, akivel az életét leélte. Mikor Anyám kérdezte, üzenek-e még neki valamit, nem tudtam mit mondani. Nincs mit mondani. Később annyit üzentem neki magamban, hogy "Üdvözlöm a Mamát!". Ez nem is annyira a Mamának szólt, hisz' vele a mai napig "beszélek", sokkal inkább biztatásként Nagyapámnak, hogy könnyebb legyen áthaladnia azon a bizonyos hídon.

Mégis, hiába minden tudásom, hiába a hitem, könnyeim áztatták az ingeimet a vasalódeszkán a kezem alatt. Ezen gondolkozva értettem meg valamit, amiről már nagyon sokat hallottam, olvastam, és beszélgettem másokkal, csak valahogy nem sikerült teljesen felfognom. Hiszem, hogy egy nagy közös - az egyszerűség kedvéért most nevezzük így - lélekből származunk, abból születünk erre a Földre, és oda térünk vissza inkarnációink után. De a születés és a halál mindig fájdalommal jár. Ahogy a csecsemő sír, amikor világra jön (kiszakad a testetlen létállapotból és megérkezik a földi világba), úgy tört volna fel belőlem az üvöltés, de nem jött ki hang a torkomon, csak a sós cseppek potyogtak némán. Az elengedés fájdalmának könnyei: némán tűrni, ahogy a szálak elszakadnak, mert útjára kell engedni a távozót, tudván, hogy nem tarthatjuk itt örökké - neki mennie kell, vissza kell térnie a másik világba, hogy haladhasson tovább a saját útján. Szívem mélyén örökké őrzöm, és az arcomra boldog mosoly ül ki, ha rá gondolok, mert vannak szálak, amik eltéphetetlenek. Mégis fáj. Azt hiszem, a létállapotváltás, a kiszakadás fájdalma ez.

Azt hittem, már túl voltam ezen a megmérettetésen, de a temetésen újra szembesülnöm kellett vele: amikor a pap a beszédében felolvasta Nagyapám élettörténetét, amit Anyám írt meg előzőleg, ismét elfogott az a torokszorító érzés, és bármennyire küzdöttem, az arcomon, a szakállamon megint kövér könnyek gördültek végig, hogy végül az ingem gallérját áztassák. Ez már a veszteség fájdalma volt: végighallgatni egy ember életének fontos állomásait, elgondolkodni, hogy az élet milyen nagy kanállal mérte számára az igazságtalanságot és a megaláztatást, amit ő emelt fővel, némán tűrt, mert életben kellett maradnia és életben tartania a családját; majd érezni a büszkeséget, hogy ez a példa értékű ember az én Nagyapám volt, vagyis inkább érezni a megtiszteltetést, hogy én ennek az embernek az unokája lehettem; és végül megadni magam a sors kényszerének, hogy ennyi adatott.

Végül, mikor a gyászszertartás végén Nagynéném odalépett a szószékhez, kiterítette kis papírját, melyre búcsúzó szavait írta, és - bár könnyeit nyelte - halkan, mégis éterien tiszta hangon megszólalt: "Apa! ...", olyan fájdalom markolt a szívembe, amit szinte nem lehet leírni: a szerettek fájdalmának fájdalma. Ahogy az anya nem bírja nézni, ahogy gyermekét bántják, ahogy a kedves nem állhatja párja szenvedését, úgy hasított belém az ő fájdalma, és egyben mindenki fájdalma. Ott és akkor értettem meg végre, mint jelent a sokáig közhelyesnek hitt mondat: "Osztozunk fájdalmadban."

A temetés után nálunk volt egy igazi nagycsaládi összejövetel, egy kisebb fogadás, ahol több mint húszan voltunk. Jó volt, hogy a távolabbi rokonokkal is újra találkozhattam; felmerültek a régi történetek, amik a lakáshoz, a nagyszüleim, a szüleim és a rokonok életéhez, az unokatestvéreim, valamint a húgom és az én gyermekkorunkhoz kötődnek. Nagyon jól érzéssel és hálával tölt el, hogy olyan család adatott nekem, ahol az emberek ennyire kötődnek egymáshoz, ilyen erős szálak fűzik őket össze. Azt hiszem, az élet egyik legnagyobb kincse ez, és biztos vagyok benne, hogy Nagyapám, Nagyanyám és a többi ősöm is érez és lát minket odaát, és boldogan tekintenek ránk.

Isten veletek hát, Mama és Papa!
Ahogy Nagynéném úgy fejezte be búcsúját, "remélem még találkozunk!", én ebben teljesen biztos vagyok.