Most már teljesen beköltöztünk

Ahogy vártuk, nagyon jó érzés az új lakásban lakni, bár még nagyon sok mindent kell vennünk, hogy teljes legyen a felszerelés. Ugyan Herr Wachterék nagyon kedvesek és rengeteg mindenben segítenek: a lakással kaptunk négy tányért, három kést és kanalat, meg két villát, illetve van két komplett teáskészletünk is. Csütörtök este egyből vettünk egy-két alap dolgot, úgy mint lábos, húsvágó kés, vágódeszka, tésztaszűrő, liszt, cukor, étolaj, stb., ma pedig kipótoltuk olyanokkal, mint kilépő a fürdőszobába, felmosóvödör és mop, szappan, illetve némi élelmiszer, mint például tea, citromlé, innivaló, meg ilyenek. Nem olcsó ez a beköltözősdi, eddig nagyjából 150 eurónkba fájt, és még mindig van a listánkon pár dolog, viszont azokkal már megvárjuk a fizetést, főként mivel hallottuk, hogy 300 forinton van az euró, így nem túl gazdaságos további forintokat beváltani.

Ma reggel megismerkedtünk Herr Wachter fiával, Jürgennel és a kedvesével Jasmine-nal. Bár Herr Wachter szólt, hogy péntek este érkezik a fia, de az este folyamán nem találkoztunk vele, én már azt hittem, hogy mégse jött haza. Hajnali fél tízkor épp nagyban vakarásztam össze magam a konyhában a péntek esti csocsózásból (2-re értünk haza - nem, nem ittunk egy korty sört sem, hogyan is ittunk volna?), amikor betrappolt, hogy "Helló, Jürgen vagyok!" - egy pillanatra köpni-nyelni nem tudtam, de aztán a másodperc tört része alatt összeszedtem magam és gyorsan lepacsiztunk. A hideg zuhany akkor jött, amikor megjelent Jasmine is: nagyon bájos teremtés, hogy mást ne mondjak...

Mivel épp reggelit készültünk csinálni Danival (igazi magyar módi rántottát, hagymával és szalonnával) megkérdeztük, kérnek-e de nagyon kedvesen visszautasították, hogy úgyis esznek a szülőknél (mert hogy Herr Wachterék felettünk laknak). Jasmine még meg is jegyezte, hogy hagymát reggelire? Kérdeztük, hogy szerinte túl nehéz-e, mire azt felelte: "No. Crazy!". Épp elkészültünk a főzéssel, kitálaltuk magunknak a rántottát, de még egy fél adag maradt a serpenyőben, amikor megjelent Jasmine. Nem sikerült eléggé palástolnia, hogy megtetszett neki - természetesen azonnal az asztalhoz ültettük, elé tettük a fél adag rántottát, töltöttünk neki teát. Nagyon tetszett neki a dolog, ahogyan a két fess fiatalember körbeugrálta és kiszolgálta, hiába tiltakozott illedelmesen. Jóízűen falatoztunk, amikor megérkezett Jürgen is - hát azt a meglepett arcot nem lehet leírni, minden esetre nagyot nevettünk a szitun.

Sok minden más történik még velünk, de nem minden jut el odáig, hogy itt, e blog keretein belül is megörökítésre kerüljön. Igyekszem a legfontosabbakat, vagy a legérdekesebbet leírni, hogy azon kívül hogy életjelt adok magamról, valami tartalmasat is nyújtsak Nektek. Viszont, mint mondtam, nem tudok minden konkrétumot leírni, úgyhogy jöjjön egy kis általánosság. Bár a hétköznapok kicsit szürkék (itt is dolgozni kell), nem csüggedünk Danival, nagyokat röhögünk a vicces, és a már nevetségesen kínos dolgokon is egyaránt. Nagyon egy húron pendülünk, olyannyira, hogy ma már meg is jegyeztem, hogy jó lenne, ha valamiben végre nem értene velem egyet, mert ez így feszültségekhez fog vezetni...

Megint sikerült "dióhéjban" jó sok bekezdést írni, úgyhogy inkább tartogatom a puskaport egy következő bejegyzésre. Az előző bejegyzésből viszont kifelejtettem, ezért most pótolom: internetünk sajnos még nincs (most épp egy internet kávézóból írok), de elvileg ez csak idő kérdése, mivel korábban volt már a lakásban, csak mivel Jürgen ugye nem nagyon van otthon, Herr Wachter pedig nem az a szörfölős fajta, ki lett kötve. Ha nagyon jól mennek a dolgok, a következő bejegyzésem már otthonról írhatom, bár a valószínűbb az, hogy csak 1-2 hét múlva lesz meg. Ha más nem, lejövök ide a netkávézóba, 3 percre van gyalog a lakástól és a saját gépet is lehet használni. Addig is, míg újra jelentkezem, minden jót mindenkinek!

Félig már beköltöztünk

Igen, csak félig...

Nem egyszerű a helyzet, de megpróbálom vázolni. Ma este 6-ra beszéltük meg a találkozót a szerződés aláírására, de Daninak ráadásul este 7-től egy "social event"-re is meghívása volt. Viszont azt már hétfőn láttuk biztosan, hogy egy körben legfeljebb úgy férünk be a kocsiba, ha a hátső ülést is telerakjuk. Ám de, mivel ahhoz, hogy odaérjünk a megbeszélt időpontra, és még előtte visszajöjjünk a hotelbe a cuccokért, kb 4-kor el kellett volna indulni a melóhelyről, amit egyből elvetettünk. Így viszont azt a megoldás bírtuk kiötleni, hogy telerakjuk a csomagtartót amennyire csak lehet, elmegyünk dolgozni, munka után elmegyünk a találkára, lerakjuk a cuccokat, de még nem alszunk ott. Reggel pedig berakjuk a maradék cuccot, megint elvisszük a melóba és este már az albiba megyünk haza. Mindent egybe vetve, így volt e legegyszerűbb és a legköltség- és időhatékonyabb...

A főbérlőnk, Herr Wachter nagyon rendes "kisöreg". Mindkét szobában meglepetésként egy kis friss gyümölcs és saját készítésű sütemény várt minket! Hozzá teszem, Herr Wachter cukrász, sőt, a ház földszintjén üzemel a cukrászdája - na ennyit a fogyókúráról. Amit még szintén nem meséltem a lakásról, hogy bent van Erlangen központjában, a Schlossgarten szomszédságában, a sétáló utcától 30 méterre. Jobbat kívánni sem tudtunk volna... A múltkor viszont ígértem képeket. Be kell valljam, nem saját termés, de azt hiszem, a többség lemond róla, cserébe azért hogy nem kell rá sokat várni.

"Itt lakom, látod, ez az a ház.."

Levi szobája 1

Levi szobája 2

Dani szobája 1

Dani szobája 2

Konyha

Fürdő

Szóval, ez lesz szerény kis hajlékunk. Egyetlen hátrány, ha lehet ilyet mondani, hogy nincs nappalink, de egy szavam sincs annak fényében, hogy már majdnem feladtuk a reményt, hogy a belvárosban találunk lakást, vagy hogy egyáltalán találunk közös lakást - nem pedig két külön garzont. Minden esetre, megfogtuk az Isten lábát, vagy ahogy egy nagyon kedves ismerősöm "megjósolta": a lakás megtalált minket. Cserébe már most szeretjük , annyira otthonos - bár lehet hogy ez a képekből nem jön át -, hogy már alig várom, hogy ott aludjak, hogy főzőcskézzünk, hogy oda menjünk haza. Szerencsére, ahogy gyerekkoromban sokszor hallottam: már csak egyet kell aludni addig...

Meg van a lakás!

Nagy küzdelmek árán és egy kis szerencsével, megkaptuk a lakást, amit kinéztünk! Nagyon jó helyen van, nagyon kedvező feltétellel, nagyon tetszik nekünk! Beköltözni valószínűleg jövő héten fogunk. Most hétvégén pedig megyünk (jövünk) haza. Így hirtelen csak ennyi, részletek, fényképek, satöbbi jövő héten!

A felszín alatt

Ahogy a "Magamról" c. részben is áll, azért kezdtem el blogot írni, hogy megosszam a T. Olvasóval, vagyis Veled mindazt, ami velem, bennem történik. Az eddigi bejegyzések, egyet talán leszámítva, leginkább arról szóltak, hogy mi mindent történt velem. Noha alapvetően társasági embernek ismernek a legtöbben, teljesen kitárulkozni nem szoktam. Nem nagyon beszélek a bennem történő dolgokról nagy nyilvánosság előtt, inkább egy-egy baráti beszélgetés során libbentem fel csak "lelkem függönyét". Mióta kint vagyok, van sok időm olvasni, elmélkedni - nem sodor magával a mindennapi rohanás. Már egye ideje bujkál bennem a késztetés, hogy megosszam néhány mélyebb gondolatomat is, csak eddig valahogy nem állt össze egy kerek egésszé a dolog. Igazából még most sem vagyok benne teljesen biztos, de talán a bejegyzés végére kiderül.

Mielőtt bárki félreértené, ez nem hegyi beszéd akar lenni. Nem "Levi megmondja a tutit". Ha néha úgy tűnik, hogy nagy szavakkal dobálózom, vagy prédikálok, akkor nem jól fejeztem ki magam. Megpróbálom egyszerűen leírni mindazt, ami bennem történik. Gondolatokat, érzéseket, benyomásokat, következtetéseket, mindent... Olyan akar ez lenni, mint egy beszélgetés, csak hát ez most így önmagában nem túl interaktív. Pontosan ezért kérlek viszont Téged, hogy ha valami eszedbe jut, valami megmozdult benned, valamit nem értesz, vagy valamivel nem értesz egyet, akkor válaszolj! Írd meg megjegyzésben, vagy e-mailben, vagy ahogy tetszik. Beszélgessünk! Szükségem van Rád, érdekel a véleményed!

Az egyik dolog, ami mostanában foglalkoztat, az az, hogy miért nincs honvágyam? Lehet, hogy csak még nincs? Előfordulhat. Nem tudom, majd kiderül. Félre értés ne essék, hiányzol Te, hiányozik a család, hiányoznak a barátok, az együtt töltött idő... Még sincs az az érzés, amit gyermekkoromban annyiszor átéltem például nyári táborokban, hogy jó, jó, de azért most már szeretnék hazamenni. Persze, haza akarok látogatni, és mindenkivel találkozni, beszélgetni egyet, vagy hallgatni egy jót... De honvágyam az nincs. Kifejezetten jól érzem magam a bőrömben. Csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy miért?

Először az jutott eszembe, hogy azért, mert még tart az újdonság varázsa: kiszakadtam a megszokott kis hétköznapjaimból, egy új világot látok, elvarázsolnak a friss élmények. Na de hát minden csoda három napig tart, nem? Eddig, ha távol voltam az otthonomtól, általában tíz nap - két hét után már visszavágytam haza. Lehet, hogy azért, mert csak egy kéthetes nyaralásról volt szó, és éreztem hogy közeledik már a vége, esetleg már azon gondolkodtam, mi mindent kell majd elintézni, ha hazaértem... Most pedig tudom, hogy nem két hétre jöttem. De ez valahogy még nem magyarázza meg a dolgot nekem.

Aztán arra gondoltam, talán azért mert itt nyugodtabb az élet. Napok után tűnt csak fel, hogy mi a furcsa: nincs például tele az utca plakátokkal, reklámokkal! Nem akarnak folyton rám sózni valamit. Mivel TV-t se nagyon nézek, így megint csak elkerül a mosópor, meg az intim betét, de egyébként úgy figyeltem meg, itt ezek nem annyira téma... Minden esetre, az már egy pozitívum, hogy nem akarnak mindenképp befolyásolni. No meg például az emberek itt nem úgy közlekednek az utcán, hogy mennek mint a tank, azt' akinek kedves az élete, az ugorjon félre. Sem az autósok, sem a gyalogosok. Na jó, a biciklisekkel egy kicsit vigyázni kell, azok itt "szent tehén" rangba lettek emelve, aztán azóta némelyik egy kicsit vissza is él ezzel. (Ti. Erlangenben a legnagyobb a biciklivel munkába járók aránya egész Európában, ezért meg is kapta "A legzöldebb város" - vagy valami hasonló - címet.) Szóval a lényeg, hogy itt nem divat a másik agyon nyomása, sem kis, sem nagy léptékben. Ez nagyon pozitív, de még mindig nem magyarázza meg azt, hogy miért nincs honvágyam...

Nem tudom. Gőzöm sincs, és már csak ezért sem hagy nyugodni. Lehet, hogy egyszerűen azért, mert én akartam kijönni ide. Lehet, hogy azért mert elfogadtam és természetesnek veszem, hogy ez életem jelenlegi állomása, ahol dolgom van. Mindenesetre amennyire a kérdés - mármint hogy miért nincs? - nyugtalanító, egyszerre, már-már groteszk módon, ugyanolyan megnyugtató is. Valóban, talán úgy lehetne leírni, hogy érzem, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy ez nem végállomás, de itt és most jó helyen vagyok. Viszont akkor már csak egy kérdés marad: miért zavar az, hogy nincs honvágyam?

Lakáshelyzet - bár csak lenne már...

... legalább helyzet. Illetve helyzet az van mindig, csak aztán valahogy mindig kimarad...

A lakáskeresés közel sem olyan egyszerű, mint gondoltuk. Nehéz kellően nagy, bútorozott, megfizethető és normális állapotú lakást találni, elérhető közelségben. Danival már odáig jutottunk, hogy jó lesz nekünk a környező falvakban is, az ráadásul van annyival olcsóbb, hogy kijön belőle a benzin. El azért nem keseredünk, holnap reggel veszünk egy újságot, és megnézzük a hirdetéseket. A neten folyamatosan keresgélünk közben. Őszintén megvallva, a legrosszabb az egészben ez az "átmeneti állapot". Már az sem zavarna minket, ha maradnánk a hotelben, csak legyen már valahogy...

A héten nem sok minden történt, amiről igazán beszámolhatnék, a tegnapi újabb kocsmatúrát leszámítva. Megbeszéltük, hogy koccintunk egyet, egy épp kint levő magyar kolléga egészségére, neve napja alkalmából. Meló után hazavittem az autót a hotelhoz, hogy szabadon duhajkodhassak. Másfél perccel az indulás előtt még eszemben volt, hogy fogom a fényképezőgépet, a könyvemet, amit a buszozáshoz viszek magammal, berakom a gép táskájába, aztán indulok. Felvettem a bakancsom, a kabátom, felkaptam a könyvem és elindultam a buszhoz. A megállóban több mint tíz percet vártam a buszra, szépen elolvasgattam a kandeláber fényénél. Az persze megint csak a buszon jutott eszembe, hogy a gép otthon maradt. Ez valahogy kísért engem...

A többiekkel megbeszéltük, hogy találkozunk a Martin Luther Platz-on. Az a szerencse, hogy csak hatan voltak és mindösszesen csak négy különböző ötletük volt, hogy hol is van a Martin Luther Platz... Sebaj, addig is olvasgattam. (Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy vettem egy német nyelvű regényt, ami Ausztráliában játszódik a XIX. században. Na nem mintha perfekt volnék németből, de így legalább érzem, hogy mennyit kell még fejlődnöm. Egyébként néha magam is meglepődöm, mennyi mindent értek belőle! Hogy egy kicsit dicsekedjek is, ahogy visszahallottam, a német kollégákból is elismerést vált ki, hogy ha csak lehet igyekszem németül beszélni, és állítólag máris érezhetően sokat javult a tudásom.)

Na szóval, egyszer csak megérkeztek a többiek, mintegy félórás késéssel... Kockára fagytam. Szerencsére a hely ahova mentünk - a Kanapé - nem volt messze, úgyhogy hamarosan a melegben ücsörögtem, finom barna búzasört szürcsölve. A gyengébb idegzetűek kedvéért most szándékosan nem mellékeltem fotót. ;-) Mondjuk maga a hely rám közel sem tett akkora benyomást, mint a Hinterhaus... Igazából nem volt rossz, de különösebben kiemelkedő sem. Viszont határozottan előnyére válik, hogy van csocsó asztal, amit gyorsan ki is használtunk...

A fentieken kívül tényleg nem jut eszembe semmi különösebben említésre érdemes dolog. Remélem a hétvége azért több újdonságot hoz. Holnapra azt terveztük Danival, hogy bemegyünk Erlangenbe és elbóklászunk az óvárosban. Igyekszem ezúttal tényleg nem itthon hagyni a fényképezőgépem és sok szép fotóval bővíteni a gyűjteményt, és talán egy kisebb élménybeszámoló is kerekedik majd mellé...

mozgalmas egy hétvége volt...

Annyi minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Legjobb lesz, ha megpróbálok időrendi sorrendben haladni. A csütörtöki kicsapongásnak köszönhetően a péntek az úgy csendben eltelt. Bár az itt dolgozó többi magyar kolléga szervezett egy kis mulatozást péntek estére is, de mi inkább a pihenést választottuk. Megbeszéltük viszont, hogy szombaton délelőtt bemegyünk Erlangenbe, megnézzük a piacot, meg bevásárlunk egy kicsit, aztán hazajövünk Dechsendorfba, majd estére még visszamegyünk kicsit szórakozni.

Mivel nem kapkodtuk el sem a felkelést, sem a reggelizést, nagyjából 11 órára meg is érkeztünk Erlangenbe. Piacra persze nem délben kell menni, hanem korán reggel... Az árusok jó része már elhúzta a csíkot mire odaértünk. Szerencsére nem nagy bevásárlást terveztünk, csak nézelődni mentünk, de mivel így túl sok látni valónk nem akadt, cserébe viszont nem volt túl meleg, következő állomásunk, az Arcaden (az itteni pláza) felé vettük az irányt. Útközben még beugrottunk egy könyvesboltba, mert Kriszti szeretett volna könyvet venni, hogy azzal is csiszolgassa nyelvtudását. Mivel bennem is megfordult ez, én is vettem magamnak egy német nyelvű regényt, meg a biztonság kedvéért egy zsebszótárat. (Azóta már vagy 1,5 oldalt olvastam a könyvből - persze nem túl gyors a haladás, ha oldalanként vagy 30 szót kell kikeresni a szótárból.)

Az Arcadenben a fő célpont a Saturn volt, Dani mindenképp akart venni egy egeret, mert már hülyét kapott a touch pad-tól a gépén; az én kosaramba is beugrott egy pár apróság... Második igen fontos állomásunk a pláza aljában levő ABC volt, ahol minden remény szerint kellett lennie Krombacher Weizen-nek, a kedvenc sörömnek. Azért ilyen sarkalatos pont ez, mert a legtöbb boltban nem tartanak belőle, amit egyáltalán nem tudok felfogni, hogy miért!? Na mindegy, a lényeg, hogy sikerült betárazni gyorsan vagy nyolcat. Dani szert tett egy kiváló és hasznos kis dologra, egy személyi hamutartóra, ami arra szolgál, hogy az ember a csikket ne "á lá parasztosan" elhajítsa, hanem kulturáltan magával vihesse a következő kukáig, anélkül hogy a kezében kéne szorongatnia.


Kriszta és Attila még reggel vettek egy újságot, hogy majd végigbogarásszák az apróhirdetéseket. Szétváltunk, ők leültek egy padra telefonálgatni, mi meg elmentünk még Danival bámészkodni. A bámészkodásban megéheztünk, úgyhogy hamarosan a közeli döneresnél kötöttünk ki. Nagyban faltuk a kajánkat, amikor csörgött Kriszti, hogy találtak egy lakást, amit akár aznap 5-kor meg is lehetne nézni, csak hogy ugye abban maradtunk, hogy 1-2 körül hazamegyünk, ő még főz, és este pedig jövünk be mulatni. Mondtam neki, hogy természetesen behozom kocsival őket, csak annyit kérnék cserébe, hogy én is hadd nézzem meg a lakást, úgy viszonyításképp.

A lakás maga egy nagyon kellemes kis tetőtéri, amerikai konyhás garzon, egy diáklányé, aki épp Spanyolországban tanul, és addig a szülei kiadják albérletbe. Nagyon megnyerő ürge volt a papa, borzasztó segítőkész: annyira megtetszett nekem is a lakás, hogy megkérdeztem, egészen véletlenül nem tudja-e, van-e még a házban hasonló kiadó lakás. Mondta, hogy gőze sincs, de természetesen felhívja nekem a házmestert majd és megkérdezi. Krisztiék is egyből beleszerettek a lakásba, úgyhogy mondták is, hogy akkor kivennék. Az apa azt mondta, hogy az nagyszerű, egyetlen akadály van csak, hogy ő már korábban megígérte egy másik érdeklődőnek, hogy vasárnap megnézheti a lakást, és azt azért nem akarja így az utolsó percben visszamondani. Kicsit megijedtünk, hogy a cél előtt két centivel bukjuk be az üzletet, de hát nem volt mit tenni. Mindenesetre abban maradtunk, hogy majd hétfőn reggel keresi Krisztiéket. Még annyit az ember szinte hihetetlen közvetlenségéről, hogy amikor sétáltunk vissza a kocsihoz (amit csak kicsit távolabb sikerült lerakni), megállt mellettünk a kocsijával, és megkérdezte, hogy elvihet-e minket valameddig. Az állam majd le esett, alig bírtam elgagyogni, hogy nem, köszönjük, itt állok nem messze. Oké, hogy végül is nem vagyunk vadidegenek, már olyan szempontból, hogy épp akkor egyezett meg Krisztáékkal, hogy minden valószínűség szerint kiveszik a lakást, na de azért... Szó, mi szó, nekem nagyon tetszik, hogy itt az embereknél természetes az effajta figyelmesség.

Hazaérkezésünk után Danival elmentünk megnézni a buszmegállóba, hogy mikor is megy pontosan a busz befelé az esti kis sörtúránkhoz. A hotelhoz visszaérve Attila és Kriszti már az ajtóban vártak, hogy épp most hívta őket a tulaj, hogy a vasárnapi érdeklődő, visszamondta, úgyhogy ha gondolják akár már másnap költözhetnek. "Ez aztán a jó hír!" - felkiáltással azonnal megbontottuk a Krombacher-t (pezsgő nem lévén), amit Kriszti is megkóstolt. Dani próbált kicsit segíteni a technikáján, konkrétan, hogy a sör az nem csokilikőr, úgyhogy nem nyalogatni kell, mert úgy tényleg nem finom, hanem emberesen meg kell húzni. Eddig ment is Krisztinek, csak azt nem mondta neki senki, hogy a húzás után visszafelé nem szabad ugyanolyan vehemenciával visszarántani, mert a sör - főleg a búza - az bizony habzik. Így a szőnyegpadló személyében az "anyaföld" is kapott egy kevéske kiváló Weizent. Szegény Kriszti nem győzött szabadkozni percekkel a kármentesítés után sem, mi pedig gonosz módon nagyon jót mulattunk a dolgon - persze azért megnyugtattuk, hogy nincs semmi gond, mindenkivel előfordul...

A jól sikerült bemelegítés után aztán összeszedelődzködtünk és buszra szálltunk. Dani már sokat mesélt egy helyről, ahol több mint 40 féle sört szolgálnak fel, úgyhogy megszavaztuk, hogy ide feltétlenül el kell mennünk. (Azok kedvéért, akik esetleg azt fontolgatják, hogy felkeresnék: a hely neve Hinterhaus, a címe Hauptsraße 62. - googlemaps-en megtalálható.) A hangulat igen hamar nagy magasságokba hágott, mint ahogy azt a következő fotók is bizonyítják:

Egs'!

Azt nem tudom, hogy a kalapot ki hordja...

Kint voltunk a hidegben...

Ne tévesszen meg senkit a "Leichtes" felirat, nem az van benne!

(A képek minőségéért utólagosan elnézést kérek mindenkitől. Természetesen csak a buszon - ami óránként jár - jutott csak eszembe, hogy a fényképezőgépem elfelejtettem magammal vinni, a telefonomból meg ennyit sikerült kisajtolni.)

Aztán a hangulat még emelkedettebb lett, sikerült kártyát szereznünk és elkezdtünk lórumozni. Hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabb legyen a játék, bevezettük, hogy aki nem tud tenni, annak innia kell. Hamar rájöttünk, hogy ez igazságtalan, mert pont azt "bűnteti" aki eleve rosszabb helyzetben van. Így hát, megfordítottuk: aki rak lapot, az iszik! Na ennek meg is lett a hatása: Attila (aki az 5. kör rendelésénél hangosan tiltakozott, azt ismételgetve, hogy "Én nem iszom több sört!!!") egyszer csak benyögte, hogy akkor mostantól ha valaki rak, akkor mindenki iszik! Na szépen néztünk ki már percek múlva, de szerencsére ekkor már nagyon késő volt, és úgy éreztük, hetedik körre nem lesz már szükség, annyira azért nem vagyunk szomjasak, úgyhogy hamarosan nyugdni tértünk.

A vasárnap reggelt inkább hagyjuk... Kriszti viszont volt olyan kedves, és meghívott minket ebédre, ahol is egy isteni finom pörköltet volt szerencsénk elfogyasztani, mi pedig egy itteni almás pitével kedveskedtünk, amiről kiderült, hogy szódába ejtve nem olyan finom, mint simán... A csendes pihenő után bepakoltuk Krisztiék cuccát a kocsiba és elköltöztettük őket. Két kanyarral meg is fordultunk (ugyanis ők ágyneműtől kezdve, a vasalón át, egészen az edényekig mindent kihoztak kiköltözéskor), az egészet lezavartuk 2 óra alatt. Szerintem mostanra már végeztek is az elpakolással és lassan már aludni készülődnek, vagy talán már alszanak is, és ezt fogom tenni most én is, mert lassan fél 11 van, holnap pedig meló...

Jó éjt mindenkinek!

starter beer, pizza, StarClub...

Bár a hétnek közel sincs teljesen vége, a nehezén azért túl vagyunk. Jöhet a pihenés, a kikapcsolódás és a szórakozás. Igaz, ez utóbbiból már sikerült egy kis előzetest szerezni, mert tegnap estére kaptam meghívást Danitól, hogy csatlakozzam hozzá és pár kollégájához, biliárdozni mennek. Természetesen elfogadtam... Úgy volt hogy 5-kor indulunk a cégtől, és elmegyünk a Sportland-ba, ami egy nagy szórakozóhely itt, ahol állítólag van sok minden: csocsó, biliárd, darts, stb. (Hogy miért csak állítólag, arra hamarosan fény derül.) Még fényképezőgépet is vittem magammal, hogy valami kis ízelítőt is szolgáltassak a T. Olvasónak az itteni klubéletből.

Annak rendje és módja szerint, 5-re szépen elintéztem mindent, amit aznapra terveztem, aztán átbattyogtam Dani irodájába. Olyan negyed hat körül jött is a kolléga, Michael (ő volt a "felbujtó"), hogy máris indulhatunk, csak van egy kis probléma még, és azt ma feltétlen el kell intézni. Nem térnék ki részletekre, mert annyira nem izgalmas, a lényeg a lényeg, hogy 6-kor még le kell zavarni egy telefonkonferenciát. "Hát jó..." - gondoltam magamban, elücsörögtem Dani mellett - a kabátom azért levettem - de már elkezdtem azon gondolkodni, hogy kell-e ez az egész nekem? A probléma ugye ott kezdődik, hogy kocsival voltam, lévén Dechsendorf (itt van a fogadó, ahol lakunk) azért 8 kilóméter a cégtől és a fenének nincs kedve -15°C-ban buszozgatni minden reggel és este (mert hogy ennyi van itt olyankor). Pláne, hogy 8 után kb. óránként járnak a buszok... Szóval, vállaltam az áldozat, akarom mondani, a sofőr szerepét. A másik gondom az volt, hogy kiderült, hogy itt egész szép számossággal lesznek Dani kollégái... Lévén hogy külön csapatban dolgozunk, ezek közül én egyet sem ismerek. Meg egyébként is, ők Danit hívták, és nem engem. Engem csak Dani hívott... Szóval ezen gondolatokba mélyedve ücsörögtem, és közben szépen 6 óra lett. "Na jó, innen már nincs megfutamodás" - gondoltam.

Na, már majdnem fél 7 volt, amikor Michael mondta, hogy máris indulhatunk, csak van még egy kis probléma. Beszélt Matts-szal (egy újabb kolléga) és van egy kis változás a tervben: először elmennék a Schwarzenstark-ba, egy "starter beer"-re, mert hogy az azért kell. Aztán elmennénk egy közeli olasz étterembe, mert hogy éhgyomorra milyen dolog már sportolni, azaz biliárdozni... És akkor majd utáni megyünk a Sportland-ba. Mivel utolsó meghívott voltam, nem nagyon tiltakoztam, de azért az is közre játszott, hogy korgott a gyomrom az éhségtől. Na hogy nehogy egyszerű legyen a dolog, Matts és még egy kolléga gyalog volt, mondták, hogy ők előre mennek a starter beer-re, viszont Michael is és ugyebár én is kocsival voltunk. Megbeszéltük, hogy a céghez már nem akarunk visszajönni, szóval elmegyünk, és letesszük a kocsikat a Schwarzenstark és az olasz étterem közelében egy parkolóban, aztán majd onnan továbbmegyünk a Sportland-ba.

Végül is megérkeztünk a Schwarzenstark-ba ahol Matts és a másik kolléga már félig ürített korsóval vártak. Mi is rendeltünk, én persze csak kólát, vezető beosztásban lévén. Aztán, mivel Michael nagyon lassan itta a sörét, és Matts-ék még szomjasak voltak, rendeltek még egy "schnitte"-t, ami a mi poharunknak megfelelő mennyiség, csak ugyanúgy korsóban adják. Ennek örömére, valamit annak, hogy időközben kiderült, hogy itt kint 0.5 a határérték ;-) én is csatlakoztam a schnittéhez. Na, aztán átsétáltunk az olaszhoz, ahol az étlap nézegetése közben kapott telefont a harmadik kolléga, hogy igen záros határidőn belül apai örömök elé néz. Persze nem érte teljesen váratlanul a dolog, már fel volt készülve erre a hívásra, így hát felpattant a bringájára és hazatekert, hogy bevigye a feleségét Nürnbergbe a kórházba. Természetesen kocsival, így a mínuszok közepette igen csak érdekes lett volna ha a vázra ülteti éppen vajúdó kedvesét...

Négyesben aztán megettük a vacsit, ami számomra egy nagyon finom, "pizza chef"-et jelentett, ami nincs rajta az étlapon, hanem Matts súgta meg, hogy azt kell kérni. Persze ő azért ilyen jól informált, mert saját bevallása szerint nagyjából hetente kétszer teszi tiszteletét a helyen. Egyébként a pizza chef-ről azt kell tudni, hogy mennyien finom csípős szalámi van rajta. Na ha már összefutott valakinek a nyál a szájában, akkor elmondom, hogy a hely neve Trattoria "O sole mio" és a Gebbertstraße és a Feldstraße sarkán van. (Pepe, remélem figyeltél!!!) Miután jól bekajáltunk, Matts megint előállt egy kis tervmódosítási ötlettel. Na persze szépen "eladta" a dolgot: megkérdezte, tudunk-e csocsózni. Danival felcsillant a szemünk, összenéztünk, aztán mondtuk, hogy még szép! Na erre Matts megkérdezte, hogy mi lenne, ha most nem mennénk el a Sportland-ba, hanem tud itt a közelben egy helyet ahol van csocsó is (nem mintha a Sportland-ban ne lenne), meg biliárd is, meg közelebb is van, csak van egy kis probléma... Történetesen az, hogy ez egy "smoking club".

Itt egy kis kitérőt tennék azok kedvéért, akik esetleg nem értenék, hogy ez mit is takar. Tudni illik, Németországban nemrég betiltották a nyilvános helyen való dohányzást. Igen ám, de a vezető pártnak 25%-kal esett a népszerűsége, és nem kellett hozzá nagy matek, hogy kilogikázzák, hogy ezek bizony a dohányosok. Úgyhogy addig csűrték-csavarták a dolgot, meg a jogszabályokat, míg sikerült egy olyan kiskaput találni (vagy alkotni), hogy lehet alapítani smoking club-ot, ahol nyakra-főre lehet dohányozni. Meg közben persze enni-inni, meg minden. Szóval gyakorlatilag így lettek újra legális "füstölő" kocsmák.

Na de hogy eredeti mondókámhoz visszakanyarodjak, ez az ötlet Michaelnek annyira nem tetszett, lévén ő nem dohányos. A teljesség kedvéért hozzá kell tegyem, Matts erősen az. Aztán, mintegy 20 perc vállvonogatás és "végülis nekem mindegy" után, mivel senki nem tiltakozott kézzel-lábbal, elindultunk Matts után a - Pepe, most figyelj nagyon! - a StarClub-ba. A kocsikat épp az ellentétes irányba tettük le, és Michael még vissza akart menni a saját biliárddákójáért, de Matts leintette, hogy "Jeder mit der gleichen Waffe!" (mindenki ugyanazzal a fegyverrel), ezért ezt a kanyart kihagytuk és elindultunk a StarClub felé. Egyben ez volt annak a sajnálatos dolognak az oka is, hogy kiruccanásunkról egyetlen fénykép sem készült, mert hogy a gépem a csomagtartóban ült egész este.

A StarClub egyébként nem is volt annyira vészes, mint gondoltam, nem kellett szamurájkarddal vágni a füstöt... Mondjuk Matts hozzátette, hogy ez nem mindig van így, szerdánként happy hours van és akkor azért oxigénpalackkal kell jönni - vagy leginkább sehogy. A bejárat mellett egyből ott volt az egyetlen csocsóasztal, ami legnagyobb szerencsékre épp üres volt, úgyhogy le is csaptunk rá. Sikerült egy jó pár óra ott ragadni mellette, bár két lány kihívott minket, de két meccs után továbbálltak... ;-) Időközben befutott harmadik magyar kollégánk Péter is, így már váltott csapatokban tudtuk nyomni a játékot. Hogy azért az este fő célját szem elől ne tévesszük, Matts egy megfelelő pillanatban átvonult a biliárdasztalhoz, csakhogy a csocsóban még volt laszti bőven, és két helyi srác meg nagyon akart biliárdozni.

Ezzel nem is lett volna baj, csak akkor, amikor negyed 11-től háromnegyed 11-ig kergették az utolsó 3 golyót körbe az asztalon, hosszasan tanakodva minden egyes lökés előtt - aztán persze iszonyatosan elbénázva azt... Na de hát a becsület az becsület, ha már biliárdozni indultunk el, akkor kivárjuk a sorunkat. Végül összesen három játékot játszottunk, de az nagyon élvezetes volt. Na nem mintha tudnék biliárdozni, de jól azért érezhetem magam, nem? Michaelnek nem csak saját dákója van - amit persze most nem tudott használni végül - de tud is valamit... Nem csak hatékonyan, hanem egyenesen azt kell mondjam, elegánsan csinálta! Mondanom sem kell, hogy ki nyert - hát nem mi, Danival...

Nos hát így történt, hogy elindultunk 5 helyett fél 7-kor, ittunk starter beer-t, ettünk egy kiváló pizzát, a Sportland helyett a StarClub-ban kötöttünk ki, nem fényképeztem egyet se, csocsóztunk meg biliárdoztunk egy jót és fél 2-re haza is értünk... Mondjuk ma reggel felkelni egy kicsit kevésbé volt nagy élmény, na de hát "no pain, no gain!"

Séta a tónál

Ahogy azt tegnap írtam, a mai nap egyetlen jelentős programja egy kiadós séta volt a közeli tóhoz. Tavalyi rövid látogatásom során már egyszer jártam arra, akkor is nagyon tetszett. A tó - vagy inkább tavacska - a község szélénél van, a szállónktól nagyjából negyedórányi gyaloglásra. Már anno jó volt látni, hogy az emberek nem csak egykedvűen tudomásul veszik, hogy van egy tó a lakhelyük mellett, hanem gyakran járnak aktívan kikapcsolódni ehhez a kis "természeti" kincshez: ki futni, ki csónakázni, ki pecázni, ki pedig csak sétálni egyet a tóparton, vagy az erdőszélen. A természeti szónál az időzőjel teljesen indokolt, mert mint ma megtudtam, ez nem természetes tó, hanem az itteni emberek egyszer csak gondoltak egyet, hogy nekik szükségük lenne egy tóra, ezért ásattak egyet. A lényeg, hogy hétköznap este, vagy hétvégén nem feltétlenül ragadnak le a TV-t bámulni otthon, hanem kimozdulnak.

A mai séta során még nagyobb meglepetés ért: nem gondoltam volna, hogy mintegy 300 embert találunk kint, a 2 évestől a 70 évesig, akik korcsolyáznak, szánkóznak, jégkorongoznak, curling-eznek, sétálnak... Krisztiékkel - a kolléganőm, tegnap este ők is megérkeztek a férjével, Attilával - épp azt beszéltük, hogy milyen furcsa, hogy itt mindenki elvágyik egy nagyvárosba, mert "itt soha nem történik semmi". Mi meg mennyire élvezzük azt, hogy egy csendes, békés, meghitt kis falucskában lakhatunk egy kicsit. Nos hát ilyen amikor "nem történik semmi": az emberek élnek. Nem akarom senkinek a szívét fájdítani, sem pedig hamis képet festeni - sem Németországról, sem Magyarországról - de úgy érzem, otthon az elmúlt években nem nagyon tapasztaltam ennyire természetes, nyugodt és szó szerint magától értetődő életvitelt. Na persze pesti gyerekként ez nem nagy kunszt, lehet hogy kisebb városokban, községekben, falvakban még manapság is divat az ilyesmi.

Mindazonáltal, azért jól emlékszem, hogy kisebb koromban, szüleimmel és húgommal gyakran jártunk ki a Népligetbe, vagy akár a Gellért-hegyre szánkózni, biciklizni, piknikezni, játszóterezni, vagy csak sétálni - ahogy az adott évszak és időjárás adta. Ennek persze ide s tova 20 éve. Azóta ezt a dolgot valahogy kiveszni látom rohanó életünkből (vagy még inkább annak köszönhetően), és most csak nem csak a sajátomról beszélek. Volt alkalmam párszor elmenni például a Népliget mellett, vagy akár azon keresztül. Elszomorító az a sivár látvány, ahogy az a kis zöld sziget az enyészet és a közöny martalékává válik. Ha őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén arra vágyom, hogy én tévedjek, mert biztos csak nem akkor voltam kint, vagy pont nem ott, ahol az emberek voltak... Sokszor gondolkodom, hogy amikor majd nekem is családom lesz, kisgyermekeim, vajon kimegyünk-e majd? Azt gondolom igen, és a magyarázat egyszerű: csak rajtunk múlik, hogy élünk-e az élet adta lehetőségekkel, vagy elmegyünk mellettük.

Hogy ne menjek túlzott filozófiai mélységekbe, mert sem agonizálni, sem szónokolni nem akartam ezzel a kis gondolatsorral, mondókámat mára egy, a tónál készült képpel zárnám és egyben ajánlom és kívánom mindenkinek, hogy szánjon rá egy kis időt, és kapja a hóna alá a kis családját/férjét/feleségét/barátnőjét/barátját (nem kívánt rész törlendő) és menjen el a közeli tóhoz, hegyhez, vagy akármihez, nézzen jól körül és érezze mindazt ami körbeveszi (ami mellett talán elrohanna adott esetben), legyen részese és éljen!


Üdv és puszi:
Levi

UI: A többi fotó megtalálható itt.

Első napom Erlangenben

Kedves Olvasóm!

Kezdhettem volna úgy, hogy Kedves Naplóm, de a blog talán már nem is inkább a szerzőnek magának és az ő titkos lelki társának, a Naplónak szól, sokkal inkább másoknak, azoknak akik Olvassák. És ha már ők megtisztelnek a figyelmükkel és az érdeklődésükkel, szeretném én ezt ezzel a kis figyelmességgel viszonozni. :)

Szóval: Kedves Olvasóm!

Tegnap este sikeresen megérkeztünk Erlangenbe a kollégámmal, Danival. Bár az otthoni visszajelzések szerint a hírek tele voltak csúszós utakkal és balesetekkel, a mi utunk a lehető legnyugodtabb, már-már unalmas volt. Leszámítva az utolsó kanyart, merthogy az autópályán nemigen volt kitáblázva, hogy vigyázz, hajtű jön! Persze eleve fékeztem már amikor elkezdtem kisorolni, de aztán kezdett annyira szűk lenni, hogy nyomtan a féket ahogy mertem - nehogy megcsússzak - de 4-esbe már nem mertem visszatenni, hogy a kuplungolással se veszítsek fékerőt. Azért sikerült bevenni a kanyart és szerencsére nem kilinccsel előre.

Ma reggel meglepetésként 15 cm hó várt az autón, amit balga módon egyből elkezdtem letakarítani, ahelyett, hogy egy szép kis fotót készítettem volna illusztrációként e kis bejegyzéshez. Na mindegy, azért remélem senkinek nem olyan gyenge a fantáziája, hogy ne tudná elképzelni. Egyébként a hóval együtt is jobb az idő, mint otthon. Ma -3 és 2 °C között mozgott egész nap és napközben alig szállingózott egy kicsi hó. Bár a fényképezőgépet magammal vittem ma, semmi igazán remek témát nem találtam, amiért érdemes lett volna elővenni... Ehhez azért az is hozzájárult, hogy céltudatosan közlekedtünk a városban, a mára betervezett dolgok elintézésén kívül nem nagyon foglalkoztunk semmivel. Kárpótlásul azért szeretnék egy "kölcsönvett" képpel kedveskedni - ez a fotó a fogadóról készült, ahol átmenetileg lakunk. Az én szobám ablaka a bal oldali épület földszintjének bal szélén van, képzeljétek hozzá, hogy onnan ingeteket! :)



(A figyelmesebbek most értetlenül néznek, mert az előbb valami hóról beszéltem... :P)

A mai napot egyébként meglehetősen hatékonyan és sikeresen töltöttük: bejelentkeztünk, csináltunk lakcím- és adókártyát, vettünk itteni telefont, bevásároltunk holnapra (mert hogy itt holnap ünnep van és olyankor a fű se nő). Érdekességként hadd meséljem el az itteni hivatali ügyintézés menetét. Danival bementünk kb. fél 11-re a Rathaus-ba, és szépen annak rendje és módja szerint téptünk sorszámot. Mintegy 28 (!!!) várakozó volt előttünk - mondanom sem kell, egyből levert a víz, merthogy délig dobtam be a parkoló-automatába pénzt... Na mindegy, leültünk szépen, várva a sorunkra. Ráadásul egyből téptünk ugye két cetlit, mert hogy mégis csak két külön ügy elintézéséért jöttünk. Csodák csodájára, kb. 30 perc alatt sorra kerültünk. Nagy nehezen kinyögtem az ügyintéző hölgynek németül, hogy mi itten vó'nánk ketten két sorszámmal és jöttünk és kéne lakcím- meg adókártya, csak nem nagyon beszélünk németül és nem-e lehetne-e együtt-e, hogy ezt most itt akkor mi így elintézzük. Meg hogy váltsunk már át angolra, ha nem baj. Mondta, hogy semmi gond. Na annyit se pötyörgött angolul, mint én németül, de aztán valahogy összehoztuk nemzetköziben. Hogy rövidre fogjam, a cetli letépésétől Danival az egymásnak történő gratulációig (az első németországi lakcímhez és adókártyához) eltelt összesen kb. 40 perc. Na ezt már nevezem egyablakos ügyintézésnek! (És itt lehet hogy inkább az ügyintézésen van a hangsúly!)

Ezek után még bevásároltunk holnapra, aztán a pihenésnek szenteltük a napot. Vacsira azért sikerült berendelni egy könnyed, kéttenyérnyi Gordon Bleu-t a fogadó éttermében, úgyhogy kezdeti terveim a többletsúly-leadásról helyből komoly akadályokba ütköztek. :) A holnapi programot illetően nincs túl sok minden, lévén ugye semmi sincs nyitva, de az elgondolás az, hogy a közeli tóhoz teszünk egy könnyed sétát. Remélem ott már sikerül valamit lencsevégre is kapni, amit a következő bejegyzésben akár meg is oszthatok.

Hogy ne fárasszak le senkit a kelleténél jobban, ma esti kis rezümémet ezzel be is fejezném, hamarosan újra jelentkezem!

Puszilok/üdvözlök Mindenkit!
Levi