Az első nap munkában

Mármint itt Magyarországon. Jobban ment, mint gondoltam. Na persze semmi félelmetesnek sem kellett volna történnie, de ilyenkor általában az első hét elmegy arra, hogy újra beállítsa az ember a munkakörnyezetét, minden klappoljon és hatékonyan tudjon dolgozni. Teljesen zökkenőmentes azért nem volt a dolog természetesen, de sikerült mindent flottul megoldani.

A nap külön sikere, hogy bringával mentem munkába, sőt még visszafelé is azzal jöttem. Kicsit tartottam attól, hogy a Lágymányosi-hídnál majd szégyen szemre gyalog kell feltolnom a bringát, de szó sem volt ilyesmiről, simán feltekertem oda- és visszafelé is. Az útvonalat még kicsit finomítani kell majd, mert megpróbáltam arra menni, amerre kocsival szoktam járni, de rá kellett jönnöm, hogy az olyan nagy kereszteződések, mint a Nagyvárad tér, meg a Vágóhíd utca - Soroksári út sarka az nem túl biciklis-barát, de hazafelé máris találtam jobb alternatívákat egy-két helyen.

Szóval összességében elmondhatom: back on track! :-)

Helyzetjelentés

Kis kitérővel Balatonfűzfőre, épségben és egészségben megérkeztem haza.
Még mindig pakolászom el a rengeteg motyót, amit hazahoztam, de mára talán már végzek vele.
Aztán még egy nap pihi vasárnap, és hétfőtől vissza a régi kerékvágásba...

Az utolsó levél

... Erlangenből. Egyelőre. Legalábbis nagyon remélem, hogy még lesz alkalmam és lehetőségem visszatérni ide. Nagyon megszerettem ezt a várost, a kollégákat, azt itteni életet. Mindent egybevetve, az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lesz már kicsit hazamenni, több időt a családommal, a barátaimmal tölteni, mert már nagyon hiányoznak. Viszont azt is tudom, hogy ugyanígy fog hiányozni Erlangen is. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom, de érzem belül, hogy ez még nem végállomás - már ami hazamenetelt illeti.

Bár 4 óra múlva indulok (addig még alszom egyet), most kezdem csak elhinni, átérezni, hogy most ez a rész itt lezárul. Az utolsó pillanatig, míg el nem kezdtem bepakolni a dolgaimat az autóba, míg a porszívót nem fogtam a kezemben, hogy kitakarítsak még egyszer a szobában utoljára, az egész olyan távolinak hihetetlennek és valótlannak tűnt. Még délután is úgy éreztem magam, mint egy jó nyári gyerektábor végén, amikor két hétig teljesen kiszakadtál az addigi környezetedből és csodásan érezted magad a kis pajtásaiddal, és visszagondolsz minderre a tábortűz melett ülve, és bár enyhe szomorúságot is érzel, hogy most ennek vége, de tulajdonképpen az élmények, amiken keresztül mentél csordultig töltik a szíved örömmel.

Nem mondom, hogy bent, az irodában, amikor a kollégáktól búcsúztam, nem szorult el egy-egy pillanatra a torkom, vagy a folyosón menve ne éreztem volna, hogy kicsit megnedvesedik a szemem. De mindent egybevetve, tényleg csupa jó emlékkel térek haza, nincs egyetlen rossz dolog sem, ami itt velem történt. Na de ennyi elég is a szentimentalizmusból, ideje lezuhanyozni, aztán aludni egy keveset, hogy a hazaúton friss és éber legyek. Ezekhez már csak egy sportos elköszönés dukál: A magyarországi viszontlátásra, viszont hallásra, viszont olvasásra! ;-)

Gyógyulós

Ha valakiben az előző bejegyzésemmel aggodalmat keltettem volna, akkor azt most szeretném megnyugtatni: már sokkal jobban vagyok, hála teának, méznek, citromnak, ágyban fekvésnek, és végül de nem utolsó sorban Dani kiváló frankfurti levesének is, mely a kellő energiával és nem mindennapi ízélménnyel látott el lábadozásom során. Ja és kaptam tőle neocitrant is (ez nem reklám akart lenni), illetve édesanyja saját kezűleg összeállított gyógyteájából is (ez viszont igen). Jelentem, lázam/hőemelkedésem már nincs (tegnap este még volt egy nagyon kicsi), a fejem már nem fáj, a torkom még egy kicsit igen, de elmúlik majd az is. Szóval ne tessék aggódni, még egy nap és ismét kicsattanok az egészségtől!

Regensburg

Regensburg, vagy latin nevén Ratisbon (érdekes, hogy az autópályán is így van kiírva) eléggé híres település, gyökerei több mint 2000 évre, a keltákig nyúlnak vissza. Nagyon sok érdekesség található róla az interneten, ha beírja az ember a google-be kap rá találatot szép számmal. A Wikipedián is jó sok infó van róla, de a legjobb, hogy a város hivatalos oldalán van magyar nyelvű leírás is! Mivel innen nincs is túl messze (125 km), az utolsó kint töltött hétvégémet kihasználandó, felbuzdítottam a kollégáimat a héten, hogy ma (vagyis szombaton) nézzük meg.

Csak hogy tegnap elkapott valami nyavalya, belázasodtam és begyulladt a torkom. Minden előjel nélkül, egyik pillanatról a másikra, de olyan hevességgel, hogy tegnap délután el kellett kéredzkednem melóból. Így most kúrálom magam mézes-citromos teával, meg ágyban fekvéssel. Szerencsére azért már egyértelmű javulás van, például már tudok nyelni, még ha fáj is. Jó lenne, ha az utolsó hetemet nem betegeskedéssel kéne töltenem, még ha a hétvégém rá is megy. No meg persze nem túl vicces göthösen összepakolni, takarítani meg 750 kilométert levezetni, úgyhogy muszáj meggyógyulni! Regensburgot meg majd megnézem legközelebb.

München

Kihasználva az utolsó lehetőségeket, tegnap kollégáimmal, Erikával, Zsuzsával és Olivérrel Münchenben jártunk. A német munkatársaktól rengeteg ötletet kaptunk, hogy mi mindent érdemes megnézni. Persze, ahogy ez egy ilyen méretű város esetén szokott lenni, egy hét is kevés lenne, hogy mindent rendesen megnézzünk, így erőteljesen szelektálnunk kellett. Zsuzsa már előre kikötötte, hogy a BMW Weltet meg kell nézni, természetesen engem sem kellett sokat győzködni.

A kocsit már az Allianz Arena mellett, Fröttmanning metrómegállónál letettük, itt ugyanis nagyon kedvező a parkolás, mindössze 1 eurót kérnek egy napért, és további 9 euróért lehet kapni olyan metrójegyet, amivel akár 5 ember korlátlanul utazgathat egész nap. Ami egyébként nagy meglepetést okozott, az a metró volt: kinézetre a mi 2-es metrónk vonalán jár kocsikkal megegyező korúak lehettek, a különbség akkor jött, amikor elindult. Nem csak hogy beszélgetni lehetett, akár még nyugodtan telefonálhattam volna is, annyira csendes volt. (Azt meg már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy Münchenben 6 metróvonal van, plusz az S-bahn.)

Mivel hogy a BMW csak pár metrómegállóra (egy átszállással) van onnan, ahol parkoltunk így ott kezdtük a programot. Természetesen büszkén mutogatják legújabb vívmányaikat, mindenféle high-tech csodákat, lehet nyálat csorgatni bőszen. Az aktuális üdvöske az új Z4-es, aminek egy külön kis csarnokocskát szenteltek, ahol ki van állítva pár darab, no meg rengeteg információs képernyő és demonstrációs kütyü mutatja be az autóban használt technikai újdonságokat, a tervezés részleteit, meg mindent, amire ember csak kíváncsi lehet. A szomszédos épületben megcsodálhattuk az összes aktuálisan kapható modellt (persze szigorúan csak a legújabb szériákat) és itt is volt jó pár, a technika rajongóinak olthatatlan szomját enyhítő, csilli-villi, szupermodern bizgentyű, és persze volt BMW shop is, ahol a kulcstartótól kezdve, a makettautókon át a ruházati cikkig minden kapható, természetesen a világon mindenütt ismert emblémával ellátva.

Mire az autócsodákkal végeztünk az étvágyunk is megjött, amit gyorsan csillapítani is tudtunk az átellenes sarkon lévő Pizza Hut-ban. Elismerem, nem tipikus bajor menüt kapni ott, de egyrészt azzal már volt alkalmunk máskor is ismerkedni, másrészt ez volt épp ott az orrunk előtt és itt legalább az ember tudja előre, mire számíthat. A kiadós ebéd után átmentünk az olimpiai parkba, - egész pontosan a tévétoronyba, ami a komplexum közepén van. Már a lift is nagy élmény volt, amikor megindult a 127 méteres magasságba, mintegy 7 m/s sebességgel. Hát nem csak mi lifteztünk, hanem a pizza is egy kicsit, de szerencsére azért nem történt "baleset". Fent csodás látvány tárult elénk, és ami külön jó volt, hogy ki lehetett menni a nyitott részre, így nem kellett maszatos üveg és a visszatükröződések miatti minőségromlástól tartani a fényképezésnél.

Miután kigyönyörködtük magunkat - és persze a kötelező turistafotók elkészültek - a belváros felé vettük az irányt. A Marien-Platzon fantasztikus harangszó és hozzá óriási tömeg fogadott a metróból feljövet. Valószínűleg valamilyen fesztiválba futhattunk, mert egy színpad is fel volt állítva, és a téren legalább 2000 sörpad és persze hozzá a megfelelő sátrak. A Neues Rathausból ennek okán nem is láttunk sokat, kívülről megcsodáltuk, pár kattintás a géppel, aztán menekülőre fogtuk az emberáradatból. Megnéztük a Frauenkirche-t és a St. Peterskirche-t, majd visszakanyarodtunk a főtérre, ahol - némi folyadékpótlás ;-) mellett, már ami engem illetett - megbeszéltük a további terveket: nézzük meg az Englischer Gartent. Na jó, de akkor már ejtsük útba az Altes Rathaust, a Viktualien Marktot, meg a Hofrbäuhaust.

A kis vargabetű után, úton az Englischer Garten felé Zsuzsa egyszer csak jobbra nézett, majd felkiáltott, hogy "Az az épület mi lehet? Nézzük meg!" Így jutottunk el az Isar folyót átszelve - és újabb apró kitérőket téve - a Maximilianeumhoz, a bajor parlamenthez. Sajnos ezt is csak kívülről volt lehetőségünk megcsodálni, mert bár körbejártuk, nyitott bejáratot nem találtunk rajta, ezért hát folytattuk tovább utunkat a Friedensengel (vagyis a Szabadság Angyala) felé, majd végül megérkeztünk az Englischer Gartenbe, ahol megtaláltuk a Chinesischer Turmot. Itt ismét jó kis fesztivál hangulattal találkoztunk, így tartottunk egy kis pihenőt, és persze ismét megnedvesítettük kiszáradt torkainkat.

Mivel ekkor már eléggé későre járt (kicsivel múlt már 8 óra), megegyeztünk, hogy még megnézzük a Residenzet, aztán elindulunk hazafelé. Út közben, a park egyik tisztásán egy kisebb csoportosulásra bukkantunk, ahol mintegy 10-15 emberke kongákkal, dobokkal és mindenféle egyéb törszi jellegű hangszerekkel olyan fesztiválhangulatot csinált, hogy az valami hihetetlen volt. Voltak, akik táncoltak, voltak "tűzlabdások" (most csak gyakorló labdával, nem égővel), és akadtak szép számban, akik csak álltak vagy ültek és élvezték az "előadást". Fantasztikus volt, ahogy az a pár ember, minden külső irányítás nélkül, egyszerűen érezve és átvéve a ritmust, milyen zenét csinált. (Persze lehet mondani, hogy ilyen sok van. Van, ez tény. A lényeg, hogy ez ott és akkor nagyon jó volt.) Bár a hang nem túl erős rajta, de remélem ez a kis videó vissza tud adni valamennyit a hangulatból:

A Residenz gyönyörű parkja és épületei után már majdnem hazaindultunk, de WC-keresés közben a Feldherrnhalle-nél kötöttünk ki, majd jött az ötlet, hogy nézzük meg még utolsónak a Siegertor-t, vagyis a diadalívet. Mivel csak tízpernyi sétára volt tőlünk, és metróállomás is van a közelében, beiktattuk a programba. Szerencsénkre, mivel az évnek pont abban a szakában járunk, amikor még sokáig világos van, és persze ugye nyugatabbra vagyunk, így a nap is később megy le, még fotózni is tudtunk az alkonyatban. Ennyi fért hát bele közel 12 órába Münchenből, de így is rongyosra jártuk a lábunkat, jól esett már beülni a kocsiba és hazaautókázni. Olivér már a másfél órás visszautat is kihasználta egy kis szunyókálásra, de szerintem a lányoknak sem kellett hosszasan mesét mondani, mikor végre elterülhettek, mint ahogy nekem sem.

Szolgálati közlemény (közkívánatra): természetesen további fotók elérhetők a fotótárban.

A végső visszaszámlálás

Ki ne emlékezne a '80-as évek klasszikusára a Europe együttestől, vagy esetleg a filmre Kirk Douglas-szel és Martin Sheennel a főszerepben, amikor a USS Nimitz repülőgép-hordozó visszakerül az időben 1941-be Pearl Harbor mellé...?

És hogy ez most hogy jött ide? Történetesen úgy, hogy én is megkezdtem végső visszaszámlálásomat: két hét múlva ilyenkor ugyanis - ha minden jól megy, de miért ne menne? - már otthon leszek. Mármint lejár a kiküldetésem és hazaköltözöm, mint azt már bizonyára sokan tudjátok is. Nem mondom, hogy kifejezetten vágom a centit, de azért egy kicsit vágyom már haza. (No persze, ahogy magam ismerem, már most tudom, hogy otthon majd ide fogok visszavágyni...) Fél év sok idő, mégis, mintha tegnap lett volna, amikor az első este Danival ültünk az apartmanunk kis konyhájában a Rangauban.

A lényeg, hogy szép emlékeket viszek magammal, és örömmel gondolok vissza az itt töltött időre. Biztos vagyok benne, hogy ez életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, s egyben az egyik legjobb kihívás is: idegen környezetben - persze némi kis támogatással - is megálltam a helyem, sőt, minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy nem is akárhogy. Na de ne szaladjunk ennyire előre, van még két hét, amit igyekszem maximálisan kiélvezni!

Családi Nap

Szombaton céges családi napon voltam, mely minden évben megszervezésre kerül. Idén (költséghatékonysági okokból) mi magunk gondoskodtunk az élelmezésről, méghozzá egy főzőversennyel egybekötve: összesen 17 bogrács indult. Kis csapatunk a múltkor már jól begyakorolt tarhonyás lecsóval indult. A tűz ugyan egy kicsit nehezen indult be, eleinte valahogy nem akart hőt adni a fa, viszont aztán annál jobb parazsunk lett, ami kiváló "alapanyag" a bográcsozáshoz. Bár a közönség (mármint mindenki, aki megkóstolta) teljesen el volt ámulva és igen elismerően nyilatkozott a végeredményről, sajnos helyezést nem sikerült vele elérni - mondjuk az elsődleges cél nem is ez volt, hanem az, hogy egy jót együnk, ami sikerült is. (Azért hozzátenném, hogy mivel sok csapat volt, nem egy zsűri volt, hanem három, és mindegyik csak 5-6 kaját kóstolt meg, szóval nem tudom, hogy pontosan mi alapján is született meg a rangsor...)

Hogy a főzés közben se maradjunk éhen, már délelőtt részt vettünk a sütikészítő verseny "zsűrizésében", itt ugyanis a háziasszonyok az otthon korábban elkészített pályaműveiket "mutatták be". Természetesen kollégám, Balázs neje, Ági nyert, részben talán a kiváló marketingtevékenységnek köszönhetően, amit a lányaik végeztek: mindenkit odarángattak a sütis pulthoz, és mondták, hogy "a kilencesre kell szavazni". Természetesen szó sem volt bundázásról, betartottuk a szabályokat, és megkóstoltuk a konkurenciát is, nagyon finomak voltak, de így is vitathatatlan volt a fölény.

Miután a kellő energiát magunkhoz vettük, kezdődhetett a sport, ami jelen esetben a kötélhúzást volt (mármint számunkra, mert egyébként volt foci, streetball és póker is). Öt csapat indult, gigászi küzdelmeket vívtunk, kiváltképp a miskolci kollégák ellen - egyedül tőlük kaptunk ki. Mivel 3 csapat között körbeverés alakult ki, ezért második menetre is sort került, ahol a miskolciak pokoli nehezen, de ismét elhúztak minket, így hiába vertük meg a másik csapatot, végül csak a dobogó második fokát sikerült elérni. Sebaj, az ezüst is szépen csillog. Jövőre azért beíratjuk a csapatot a verseny előtt egy edzőtáborra a Bergre, mert nagyon úgy nézett ki, hogy csak a súlyfölény volt a döntő, erőben és technikában voltunk olyan jók, hacsak nem jobbak, mint a győztesek.

Némi folyadékpótlás után (ami számomra nagyjából 1,5 liter limonádét és 2 deci bort jelentett egy röpke fél óra alatt) Balázzsal és a lányaival felfedeztük a medencét, ami nagy segítséget nyújtott abban, hogy felhevült testünket visszahűtsük üzemi hőfokra. Egy jó kis ázás után következett az eredményhirdetés, ahol megkaptuk a megérdemelt oklevelet és a hozzá járó tapsot, illetve hasonlóképp jutalmaztuk a többi eredményes kollégát. Ezt követően már csak az elpakolás és a hazamenetel maradt. (Természetesen az események dokumentálásra is kerültek, ezek részben már elérhetők a már megszokott helyen, részben még begyűjtés alatt állnak.)

Bár nem a Családi Naphoz tartozik, de az esti program, a nap megkoronázásaként egy kiváló koncert volt az Erzsébet téren, melyet a Csík zenekar adott, hatalmas tömeget odavonzva, és kiváló hangulatot teremtve. Legyen ez itt egy kicsit a reklám helye is, hadd bátorítsak mindenkit, hogy ha teheti, menjen el egyszer egy koncertjükre, és ismerkedjen egy kicsit a gyökereinkkel. Aki meg már ismeri, az tudja, hogy miért érdemes őket hallgatni.