Hétvégi rémálom

Ez a hétvége nem telt túl pihentetően: péntek este meló, szombaton nem sok alvás, utána szélvédőjavítás, mert a múltkori utamon kaptam egy kavicsot, aztán este szarul alvás, óraátállítás, stb...

Na jó, az igazat megvallva, nagyon jól esett megint találkozni és dumálni nagyon rég és csak simán rég nem látott barátokkal, még ha munka keretén belül is. Csak hát maga az éjszakázás volt fárasztó. Viszont, meglepő módon, a szélvédőjavítás nagyon jól sikeredett a kezdeti nehézségek ellenére. Először is, szombat délután 4-kor jutott eszembe, hogy ezt még el kell intézni. Kispesten, az OBI parkolójában meg is találtam a műhelyt jelképező ponyvasátrat, de persze egy lélek sem volt ott. Szerencsémre, ott volt rajta a szám, hívtam és fel is vették. A szaki mondta, hogy ő már bizony 2-kor eljött és ugyan meg ne haragudjak, de már nem jönne vissza, mert már ivott. Mondtam neki, hogy ha mond egy címet és vállalja a melót, én nagyon szívesen odamegyek, mert másnap indulnom kell vissza Németországba.

Így is lett, elmentem hozzá. Mialatt ő csinálta az üveget, rettentő jót beszélgettünk. Kiderült, hogy nyugdíjas matek-fizika szakos tanár, és korábban ő is a seregnél dolgozott. Többek között a Bolyain is vizsgáztatott, meg felmerült még pár név, ami mindkettőnknek ismerős volt, de a T. Olvasót most megkímélném ezektől, mert úgy sem mondanának sokat. Előkerültek a régi katona-sztorik, nagyokat derültünk, nosztalgiáztunk egy jót. Szó, mi szó, ő is és én is gazdagabb lettem egy élménnyel, én még egy megjavított szélvédővel is, ő meg persze az árával. Mondhatnám, ez volt a hétvégém fénypontja.

Aztán vasárnap jött az örömre az üröm: visszafelé ítéletidőben kellett vezetnem, és egy idő után az autó sem bírta. Mint utólag kiderült, valószínűleg repedés van a gyújtáselosztó-fedelemen. Ez száraz időben semmi gondot nem okoz, párás, nedvesben viszont annál inkább. Mivel folyamatosan kapta a vízpermetet a gép, sorban kezdtek leállni a hengerek félúton (szó szerint félúton, 378 kilométerre Erlangentől; a teljes táv 760 km), úgyhogy meg kellett állnom az autópálya szélén mert már 3-asban sem bírta. Szerencsémre egy idő után összeszedte magát, tudtam menni még vagy 30 km-t, ott aztán ahogy lehajtottam az autópályáról, az első stoptáblánál lefulladt.

Hála a jó égnek, 300 méterre volt egy kút, meg egy sárga angyal (osztrák verzióban) állomás. És még nagyobb szerencsémre, épp bejött a szerelő, mert amúgy vasárnap nem dolgoznak. Épp... Szóval először nem találtam ott senkit, akkor bementem a kútra venni egy csavarhúzót (mert persze az se volt nálam), és amikor battyogtam vissza az autóhoz, akkor jött szembe a sárga angyal, mert valaki más hívta, ezért aztán vagy 1 órát vártam rá, de addig el tudtam jutni a kocsival az állomásra. Amikor sorra kerültem, elmagyaráztam neki, hogy mi volt a jelenség, meg hogy már beszéltem azt itthoni szerelővel (amikor először leállt az autó, felhívtam) és ő gyújtásra gyanakszik. Na jó, ez a valóságban úgy nézett ki, hogy nemzetközi mutogatósban, meg német gagyogósban érttettem meg magam: "Viele naß, Zylinder halt, kein mehr Kraft, Auto stop." Erre ő is mondott valamit, meg mutatta, hogy rángat az autó (közben "brum-bru-bru-bububummm"), majd megáll, én meg bólogattam, hogy "Ja, ja!" No, lényeg a lényeg, hogy vette az adást, lekapta az elosztófedelet, kifújta valami szilikon spray-vel, és akkor magához tért a motor.

Aztán még vagy 200 km-en át szakadó esőben vezettem és azon imádkoztam, hogy kitartson... Kitartott. Éppen hogy csak, de kitartott. Utána száraz időt kaptam, egyből magához is tért szegénykém. Az egészben az a legdurvább, hogy direkt 2 órával korábban elindultam, mint szoktam, mert szerettem volna hamarabb visszaérni. Bár alapvetően a "mi lett volna ha ..." kezdetű mondatok nagy ellenzője vagyok, mégis átfutott az agyamon, hogy nagyon fel voltak fűzve az események egy szálra, és így összességében egész jól megúsztam.

Az igazat megvallva, azért közben volt egy kis időszak amikor olyan szerencsétlennek éreztem magam és kilátástalannak a helyzetem, hogy zokogni tudtam volna. Egy kedves barátom azt mondta, mikor elmeséltem ezt neki, hogy jó, hogy nem merültem el a kilátástalanság érzésében. De, elmerültem - csak aztán felbukkantam. Haragudtam mindenre: az esőre, a többi autósra, aki 10 méterrel előttem sorolt vissza 50 helyett, amitől persze még több permetet kaptam a "pofámba", a sorsa, amiért engem ver, az autóra, amiért cserben hagy... És közben folyton azt mondtam magamnak: "Hülye vagy, hogy haragszol, meg őrjöngesz, ezt biztosan nem véletlenül kaptad!" Mégis, szinte a kétségbeesésig gyötört, szinte vergődtem tehetetlenségemben, és folyton azt ismételgettem, hogy "NA DE MIÉRT????" Még mindig nem tudom a választ, remélem nem adják fel újra a leckét... Mondjuk egyelőre száraz időt mond hétvégére. Drukkolj nekem, kérlek!