Hétvégi rémálom

Ez a hétvége nem telt túl pihentetően: péntek este meló, szombaton nem sok alvás, utána szélvédőjavítás, mert a múltkori utamon kaptam egy kavicsot, aztán este szarul alvás, óraátállítás, stb...

Na jó, az igazat megvallva, nagyon jól esett megint találkozni és dumálni nagyon rég és csak simán rég nem látott barátokkal, még ha munka keretén belül is. Csak hát maga az éjszakázás volt fárasztó. Viszont, meglepő módon, a szélvédőjavítás nagyon jól sikeredett a kezdeti nehézségek ellenére. Először is, szombat délután 4-kor jutott eszembe, hogy ezt még el kell intézni. Kispesten, az OBI parkolójában meg is találtam a műhelyt jelképező ponyvasátrat, de persze egy lélek sem volt ott. Szerencsémre, ott volt rajta a szám, hívtam és fel is vették. A szaki mondta, hogy ő már bizony 2-kor eljött és ugyan meg ne haragudjak, de már nem jönne vissza, mert már ivott. Mondtam neki, hogy ha mond egy címet és vállalja a melót, én nagyon szívesen odamegyek, mert másnap indulnom kell vissza Németországba.

Így is lett, elmentem hozzá. Mialatt ő csinálta az üveget, rettentő jót beszélgettünk. Kiderült, hogy nyugdíjas matek-fizika szakos tanár, és korábban ő is a seregnél dolgozott. Többek között a Bolyain is vizsgáztatott, meg felmerült még pár név, ami mindkettőnknek ismerős volt, de a T. Olvasót most megkímélném ezektől, mert úgy sem mondanának sokat. Előkerültek a régi katona-sztorik, nagyokat derültünk, nosztalgiáztunk egy jót. Szó, mi szó, ő is és én is gazdagabb lettem egy élménnyel, én még egy megjavított szélvédővel is, ő meg persze az árával. Mondhatnám, ez volt a hétvégém fénypontja.

Aztán vasárnap jött az örömre az üröm: visszafelé ítéletidőben kellett vezetnem, és egy idő után az autó sem bírta. Mint utólag kiderült, valószínűleg repedés van a gyújtáselosztó-fedelemen. Ez száraz időben semmi gondot nem okoz, párás, nedvesben viszont annál inkább. Mivel folyamatosan kapta a vízpermetet a gép, sorban kezdtek leállni a hengerek félúton (szó szerint félúton, 378 kilométerre Erlangentől; a teljes táv 760 km), úgyhogy meg kellett állnom az autópálya szélén mert már 3-asban sem bírta. Szerencsémre egy idő után összeszedte magát, tudtam menni még vagy 30 km-t, ott aztán ahogy lehajtottam az autópályáról, az első stoptáblánál lefulladt.

Hála a jó égnek, 300 méterre volt egy kút, meg egy sárga angyal (osztrák verzióban) állomás. És még nagyobb szerencsémre, épp bejött a szerelő, mert amúgy vasárnap nem dolgoznak. Épp... Szóval először nem találtam ott senkit, akkor bementem a kútra venni egy csavarhúzót (mert persze az se volt nálam), és amikor battyogtam vissza az autóhoz, akkor jött szembe a sárga angyal, mert valaki más hívta, ezért aztán vagy 1 órát vártam rá, de addig el tudtam jutni a kocsival az állomásra. Amikor sorra kerültem, elmagyaráztam neki, hogy mi volt a jelenség, meg hogy már beszéltem azt itthoni szerelővel (amikor először leállt az autó, felhívtam) és ő gyújtásra gyanakszik. Na jó, ez a valóságban úgy nézett ki, hogy nemzetközi mutogatósban, meg német gagyogósban érttettem meg magam: "Viele naß, Zylinder halt, kein mehr Kraft, Auto stop." Erre ő is mondott valamit, meg mutatta, hogy rángat az autó (közben "brum-bru-bru-bububummm"), majd megáll, én meg bólogattam, hogy "Ja, ja!" No, lényeg a lényeg, hogy vette az adást, lekapta az elosztófedelet, kifújta valami szilikon spray-vel, és akkor magához tért a motor.

Aztán még vagy 200 km-en át szakadó esőben vezettem és azon imádkoztam, hogy kitartson... Kitartott. Éppen hogy csak, de kitartott. Utána száraz időt kaptam, egyből magához is tért szegénykém. Az egészben az a legdurvább, hogy direkt 2 órával korábban elindultam, mint szoktam, mert szerettem volna hamarabb visszaérni. Bár alapvetően a "mi lett volna ha ..." kezdetű mondatok nagy ellenzője vagyok, mégis átfutott az agyamon, hogy nagyon fel voltak fűzve az események egy szálra, és így összességében egész jól megúsztam.

Az igazat megvallva, azért közben volt egy kis időszak amikor olyan szerencsétlennek éreztem magam és kilátástalannak a helyzetem, hogy zokogni tudtam volna. Egy kedves barátom azt mondta, mikor elmeséltem ezt neki, hogy jó, hogy nem merültem el a kilátástalanság érzésében. De, elmerültem - csak aztán felbukkantam. Haragudtam mindenre: az esőre, a többi autósra, aki 10 méterrel előttem sorolt vissza 50 helyett, amitől persze még több permetet kaptam a "pofámba", a sorsa, amiért engem ver, az autóra, amiért cserben hagy... És közben folyton azt mondtam magamnak: "Hülye vagy, hogy haragszol, meg őrjöngesz, ezt biztosan nem véletlenül kaptad!" Mégis, szinte a kétségbeesésig gyötört, szinte vergődtem tehetetlenségemben, és folyton azt ismételgettem, hogy "NA DE MIÉRT????" Még mindig nem tudom a választ, remélem nem adják fel újra a leckét... Mondjuk egyelőre száraz időt mond hétvégére. Drukkolj nekem, kérlek!

Bolond április

Na de ilyenkor!? Még egy hét van a márciusból! (Nekem legalábbis azt mondták...)
Vagy globális felmelegedés? Vagy pont, hogy -lehűlés? El Niño? Vagy mi?!?

Amikor kinéztem reggel a a szobám ablakán, egy pár aprócska felhőt leszámítva kristály tiszta kék ég volt. Igaz, szél is volt hozzá. Mire lezuhanyoztam, felöltöztem és leértem az utcára, már teljesen felhős volt. Épp hogy leszálltam a bicikliről a melóhelynél (mintegy 5 perccel azután, hogy otthonról elindultam), apró szemű jeges izé csapott az arcomba. A kettő és fél perces út alatt, amit az asztalomig megtettem a kaputól, kisütött a nap. Aztán ezt játszotta előről egész nap...

Mint az egyik részeg anno a Kultiban, aki annyira beabszintozott, hogy kiesett neki röpke 12 óra - csak közben berúgott egy üvegajtót, aminek aztán az egyik szilánkjára egy óvatlan mozdulattal (a következő rúgási kísérlettel) szépen karóba húzta magát a saját combjánál fogva, majd ezek után még megtámadta Dani barátomat (meg aztán a kiérkező mentőst is, a rendőrnőről nem is beszélve) és mindeközben nagyjából egy percenként váltogatta az alábbi... hmmm, hogy is mondjam... (tudat)állapotokat: qrvaanyázás-fenyegetőzés torkaszakadtából; sírás-zokogás, bocsánatkérés, teljes megszégyenülés; könyörgés-fogadkozás, hogy jó lesz, csak hadd menjen haza; elájulás (szó szerint).

Szóval az idő ma tombolt... Nem kicsit, nagyon. Lehet hogy ő is beabszintozott? Ez sok mindent megmagyarázna. Még azt is, ami nálam betette az ajtót: verőfényes napsütésből 10 másodperc alatt - nem viccelek! - váltott hózáporrá és majdnem hogy éjszakai sötétséggé. Aztán persze öt perc alatt ez is továbbállt. Szerencsére estére, mire végeztem a melóval, csendes havas esővé fogyatkozott a dühe, amiben szinte megváltás volt hazatekerni a fentiekhez képest.

Bevásárlós vasárnap

Ha diplomatikus akarok lenni, azt mondom, vegyes érzelmeim vannak a mai tapasztalatokat illetően - kezdem a jóval, már csak azért is, mert nagyjából így történtek a dolgok időrendi sorrendben. Láttunk pár érdekes dolgot: a Hugenotten-Platz-on (ez egyike a város főutcáján - ami egyben sétálóutca is - levő három nagy térnek) kint volt a tűzoltóság két autóval, vagy húsz tűzoltóval, és a munkájukat bemutató - és gondolom, népszerűsítő - táblákkal. A gyerekeknek volt fecskendővel célba lövés is, mint ahogy az a képen is látszik. Találkoztunk póni vontatta, kunyhó alakú szekérrel, amin a turistákat furikázták. Eléggé bajoros kinézete volt; már maga az ötlet is kicsit giccses számomra. No persze belőlük lehet, hogy a bringó-hintó váltana ki nemtetszést a Margit-szigeten.

Aztán láttunk még két "echte ungarishce" lángosost is, de mivel pont ebéd után indultunk el, nem teszteltük le, hogy valóban tudnak-e annyit, mint a Balaton parti kollégáik, vagy csak a nevük utal a finom csemegére (mely szép emlékeket juttatott eszembe és egyből megkívántam egy pohárka jófajta Badacsonyi Olaszrizlinget, de hát azt már persze nem is tudják, mi). Igyekeztünk azért közleről szemügyre venni az árut, látszatra rendben is volt, de túl sok magyar beszédet egyik bódéból sem sikerült elcsípnünk...

Egy kisebb fajta autókiállításba is belebotlottunk, ahol volt 17 ezerről 10 ezer euróra leárazott vadiúj Volswagen Golf (ennyiért otthon tán még Suzukit se adnak), no meg jó pár Audi a kicsit vastagabb pénztárcájúaknak - egy új A4-esért akciósan "csak" 32 ezret kell leperkálni, az eredeti 45 ezer helyett.

És úgy látszik itt is elmaradhatatlan a tunning, ami persze vonzza a bámészkodókat (ld.: kövér apuka kisgyerekkel). Nem tudom, hogy a világválság számlájára írandó-e, vagy csak nem égeti ilyesmivel magát az Audi, minden esetre a kiszuperált darab csak egy Fiat volt. Azért felhívnám a figyelmet a kép bal alsó sarkában (nagyítás: klikk a képre) levő akciós hangszórót, melynek darabja potom 2.250 €. (Gyors matek: két pár árából már majdnem meg van a Golf.) És végül nem maradhat említés nélkül a zabra-csíkos terepjáró teherautó sem (erről kép a fotótárban - link a bal oldalon) Nem is tudtam, hogy Győzikének ilyen messze elér a keze...

Ezeket a dolgokat leszámítva sajnos azt kell mondanom, hogy bizony itt sem más a törzsközönség, mint otthon: ugyanaz a bamba bámészkodó borjúcsorda hömpölyög nyálát csorgatva, a másikat elsodorva, mint amit a Westendben láthatsz bármelyik hétvégén. Múlt héten volt szerencsétlenségem ott járni, hidd el, nem a levegőbe beszélek - sajnos. Úgy döntöttem, megvigasztalom magam egy finom fagyival, így bementem az Arcaden-be - az itteni pláza - mert ott nagyon finom fagyit lehet kapni. Hát majdnem, hogy meg is bántam: 15 percembe telt megtenni az amúgy 500 méteres utat a tömegben és további 10 perc volt, mire sorra kerültem. Hogy megérte-e? Nem tudom. Talán. Tényleg jól esett a fagyi - ami ezek után szinte csoda. De hogy még egyszer be nem megyek amikor ennyi ember van ott, az biztos. Lukács Laci (gy.k.: a Tankcsapda énekese) egyik szövege jut eszembe erről az egész vasárnapi bevásárlós tömegről:

"Hallom hogy csörög a kassza,
látom hogy az emberi massza
csak áll a sorban és az idejét b****a
közben azt gondolja mennyire klassz a
legdrágább kötél, hogy magát, egy divatos kampóra akassza."

(Ha esetleg elgondolkodtál volna ezen a pár soron, van tovább is... Megnézheted, ha ide kattintasz.)

Az új hátas

Volt egy vágyam, amit már szinte az első napoktól dédelgettem, mióta kint vagyok: venni egy biciklit. Már két hónapja kinéztem egyet magamnak, ami elég jó áron volt, bár nem volt minden pont olyan rajta, amilyennek szerettem volna. Legnagyobb bánatomra, három hete elfogyott a boltból. Mikor tegnap vásárolni voltunk Danival, megláttam egy másik fajtát, még olcsóbban - pont ilyenre vágytam. Úgy álltam ott, mint egy kisgyerek, azon tanakodva, megvegyem-e vagy sem, megengedhetem-e magamnak, mire Dani csak annyit mondott: "Levente, ne szarakodj, vedd meg!". Azt hiszem csak ennyi kellett, úgyhogy megvettem, meg hozzá egyből egy-két kiegészítőt is, mint pumpa, lánc, fényvisszaverős nadrágszár-összefogó tépőzár, és hasonlók. Na de, hogy ne feszítsem túl a húrt, íme:


Ebéd után, némi szerelgetést követően - mármint csavarok meghúzása, ülés beállítása, váltó és fékek ellenőrzése, stb... - egyből ki is próbáltam. Meg kell mondjam, fantasztikus élmény volt: gyermekkorom jutott eszembe, amikor keresztbe-kasul bejártuk az unokatesómmal Érdet nyaranta bringával (akkor még nem volt számítógép)! Most nem száguldoztam úgy, mint anno, csak suhantam lazán, de így is kb. öt perc alatt megtettem a munkába vezető utat, ami gyalog, kényelmes tempóban negyed óra. Már alig várom, hogy "élesben" is menjek vele, hajt a kíváncsiság, hogy milyen érzés rendszeresen bringázni munkába. Nem mellesleg remélem, hogy ez a kis tesztmozgás némi felesleg ledolgozásában is segít majd. Az egyetlen üröm az volt az örömben, hogy a szereléssel meg a próbaúttal eltelt a délutánnak az a része, amikor még eléggé süt a nap egy parkbanülős olvasgatáshoz, így az most kimaradt. Ma viszont már felhősebb az ég, bár időnként előbukkan a nap, de azt hiszem ez még kevés ahhoz, hogy a szabadban üldögéljen az ember.

Cserébe, ma nyitva vannak az üzletek, ami itt egy évben csak háromszor vagy négyszer fordul elő, egyébként csak néhány vendéglátós nyit ki vasárnapra. Most viszont a tavaszi vásár (vagy mi) van, szóval ez az egyik kivétel. Bár ezt is egy kicsit furán csinálják: 13-18 óráig vannak nyitva. Állítólag azért, hogy reggel még mindenki el tudjon menni templomba, utána még otthon meg tudjon ebédelni. Szerény véleményem szerint amúgy nem hülyeség, hogy egyébként nincs nyitva semmi vasárnap! Egyet tudok vele érteni, hogy a vasárnap a pihenés, a családdal töltött érdemi idő, az elmélyülés (egyfajta "szellemi rendrakás"), illetve a felfrissülés napja legyen - visszatekintés a hétre, kiszakadás a hétköznapokból. Nem véletlenül van külön szó a hétköznapra és a hétvégére: nem ilyenkor kell a mindennapos dolgokat intézni. Persze egy-egy ilyen kivételes alkalom, mint ez a mostani belefér, illetve éppen elég is 3-4 egy évben.

Ismét hétvége

Nem alaptalanul ért a kritika a minap, hogy nem kapkodom el a blogírogatást. Tény, hogy az elmúlt napokban sajnos nem született bejegyzés. Az igazat megvallva, kicsit be voltam havazva. A napi rutinon felül, itt volt még pár kollégám a héten egy tanfolyamon, ezért az estéimet többnyire velük töltöttem. Igyekeztem megismertetni velük pár német kollégát, illetve Erlangen egy-két "ékességét", már ami a vendéglátást meg az itteni sörkultúrát illeti. Azért remélem, ők is élvezték, nekik is jobb volt így, hogy nem a hotelszoba négy falát kellett nézniük. Na nem mintha annyira elveszett emberek lennének, feltalálják ők magukat ha kell, csak így talán legalább volt valami új is a nap alatt. Bár, mint kiderült, egyikük hat és fél évet élt itt korábban, szóval inkább ő tudott volna újat mutatni nekem.

Meglepő módon, egész jól bírtam a "túlórázást". Ahhoz képest, hogy mindig később értem haza és kevesebbet aludtam a megszokottnál, szinte kicsattantam az energiától egész héten. (Na jó, péntekre már kellően elfáradtam, és kivételesen nem pattantak ki a szemeim negyed nyolckor ma reggel, mint ahogy egyébként szoktak, ha hétvége van.) Gondolkoztam is, mi az ami ennyire felpörget. Az biztos, hogy a tavasz első jelei határozottan feltöltenek - élvezet a reggeli séta befelé a munkába, ahogy hallom a madarak csicsergését, ahogy arcomat süti a nap, ahogy látom az első pár szál zöldet a parkokban, a tereken... Biztos vagyok abban is, hogy felüdített a munkatársak társasága is. Jó volt kicsit huzamosabban ismerős arcokkal lenni, magyarul beszélgetni, mókázni, nevetgélni, stb. És talán az is, hogy amint észrevettem, újabban rákattanok egy-egy számra, és napokig hallgatom újra meg újra, szinte belém ivódik - tisztára mint kamaszkoromban.

A hétvégére megint pihenést terveztem, de azért némi kis házimunka (bevásárlás, mosás, főzés) is esedékes. Viszont csábít a gondolat, hogy délután kiülök a Schloßgartenbe (az egy nagyobb park itt az egyetemi városrész közepén) egy padra a könyvemmel, és ott fogok olvasgatni a jó levegőn, élvezve a napsütést, hallgatva a madárkórust és friss, tavaszi levegőt szívva, nem pedig a szobámban kuksolva. Mondjuk nincs túl meleg, mindössze 4-5 °C, de majd jól felöltözöm, aztán meglátjuk meddig bírom.

Egy sima, egy fordított...

... már ami a hétvégéket illeti. A múlt hétvégi nagyon lazítós program után ez a mostani elég zsúfoltra sikeredett. Kezdődött azzal, hogy Attilát, Kriszti férjét "költöztettem" haza pénteken. Sajnos nem talált kint munkát közel három hónap alatt sem, így viszont teljesen érthető, hogy a hazaköltözés mellett döntöttek. Kár, hogy így alakult, mert nagyon jó kis banda voltunk ott kint, de a helyükben én sem cselekedtem volna másképp. Hiányozni fog az a bizonyos "Hallmark-élmény", ahogy Dani az első hétvégi tóparti sétánknál mondta. (A Hallmark-élmény az, amikor nézed a körülvevő világot, és annyira hihetetlenül csodás, békés és meghitt, és ez az egész olyan furcsán természetesnek, már-már tökéletesnek tűnik, pedig a hétköznapjaid - sajnos - nem ilyenek, hogy azt mondod magadban: ilyen nincs is, csak azokban a szombat délutáni amerikai családi filmekben, amiket a Hallmarkon látsz...) Hát ilyen volt a mi kis társaságunk ott kint, és ez most már sajnos nem lesz. Remélem, ha hazajövünk, majd ott folytatjuk, ahol kint abbahagytuk.

Aztán, miután megérkeztünk, kipakoltunk és elbúcsúztam Attilától, hazamentem Anyámhoz, majd elugrottam még egy laza kis borozgatós estére Pepével az én kedvenc helyemre, az Eklektikába, hogy kibeszéljük a mi kis világunk nagy bajait. Így legalább találkozhattam Dani barátommal is (na most jön a csavar, senki se a lakótársamra és kollégámra gondoljon, hanem - ahogy ő szokta mondani - gyermekkori kis pajtásomra), no meg A Vendéglátás Koronázatlan Királynőjével, Gottival, aki a helyet vezeti, és persze Beával, Csabival, illetve akiket név szerint most nem említettem, vagyis az "Ekletkika-crew"-val. Mindig öröm betérni hozzájuk, ha csak tehetem, nem hagyom ki, amikor itthon vagyok. Na, ha már így belelendültem a reklámcsinálásba, nem hagyhatom szó nélkül a mennyei vacsit, amivel jóllakattak. A végén még a chef is áldozatul esett egy kis tréfának, amikor is Dani kiküldte az asztalunkhoz, hogy egy vendég beszélni akar vele. Amikor kijött, halál komoly arccal elkezdtem kifejteni neki, hogy két bajom van a süteményével. Az egyik, hogy megszégyeníti az írott költészetet, mert nem lehet rá szavakat találni, amik leírják azt az élményt, amit okozott. A másik, hogy az én Péter barátom valamilyen, számomra érthetetlen oknál fogva nem akar enni, és így most nem tudom megosztani vele ezt a csodát. A szegény srác olyan zavarba jött, hogy kicsit talán szégyellem is magam, de remélem nem vette a lelkére.

A szombat délelőtt rövidke lazulással telt, aztán délután volt egy kis bevásárlás. Este beugrottam még Daniékhoz, mert hogy volt náluk egy kis zenés-táncos eszméletvesztés megünneplendő az új kéglijüket. Sajnos nem tudtam sokáig maradni, mert már korábban elígérkeztem Pusi és Andris szülinapi bulijára, ami számomra fergetegesen jól sikerült. Jó volt ismét találkozni a cimborákkal, akiket rövidebb-hosszabb ideje nem láttam már. Jót dumáltunk, felemlegettük a régi mókás nagy kalandokat, meg persze felköszöntöttük (egy párszor) az ünnepelteket némi kis innivalóval kísérve, fergetegeset csocsóztunk, végül a kemény maggal az elmaradhatatlan hajnali gyrosozással zártunk. Összességében véve nagyon jó kikapcsolódás volt, leszámítva a másnapi megnövekedett regeneráció- és folyadék igényt.

Ma még lejöttem Érdre meglátogatni Ilcsyt, a Nagynénémet, illetve itt van Anyám is, aki már tegnap este lejött. Most még szusszanok egyet a finom vasárnapi családi ebéd után, aztán nekivágok az én kis 750 kilométeremnek, hogy viszonylag emberi időben visszaérjek Németországba, mert holnap már meló. Hát így telik egy átlagos hazautazós hétvége...

Egy igazán laza hétvége

Az elmúlt hétvégét végre úgy töltöttem, ahogyan már régen szerettem volna egy hétvégét eltölteni: lustálkodással. Bár eredetileg azt terveztük Krisztiékkel, hogy elmegyünk szombaton megnézni Bamberget, de az időjárás közbe szólt. A havas eső és a 2°C nem a turisták barátja. Krisztiék végül ma (vasárnap) mégis csak elmentek, de én ezt a napot tényleg a regenerálódásnak akartam szentelni, úgyhogy itthon maradtam. Majd ha egy kicsit jobb idő lesz, elmegyek megnézni...

Így hát egész hétvégén csak olvasgattam, filmet néztem, szombat délután szundítottam is egy kicsit. Na jó, egy kis mosás-teregetés-vasalás becsúszott, de ez igazán nem terhelt meg, sőt, mondhatni még egy kicsit szórakoztatott is. A legjobb az volt benne, hogy nem határidős, előre betervezett feladat volt, hanem csak úgy spontán fogtam magam, bedobáltam a ruhákat a mosógépbe, amikor meg lejárt, akkor kiteregettem, majd másnap reggel kivasaltam és elpakoltam őket. Így sokkal könnyebb volt, mint ha már hétköznap előre eldöntöttem volna, hogy hétvégén mosni kell. A főzéssel sem bajlódtam sokat, igazi agglegény kaja volt: előre gyártott lasagne. De legalább finom és nincs vele sok gond, csak be kell rakni a sütőbe és megvárni, amíg elkészül.

Tegnap este kicsit barangoltam a neten és rátaláltam az Magyar Televízió online műsortárára. Hosszú idő után ismét híradót néztem. Be kell valljam, kicsit jól esett. Nem is a hírek maguk, csak a tény, hogy TV-t nézek, ráadásul otthonit. Ezen felbuzdulva gyorsan tovább kerestem és legnagyobb örömömre rá is találtam az archívumban a Beugró legutóbbi adására, amit egyből meg is néztem. Nagyon jókat derültem rajta, el is mentettem a lapot a könyvjelzők közé, hogy legközelebb már keresni se kelljen. Ma már még ügyesebb voltam, a híradót már élőben néztem, nem felvételről. Most még olvasgatok egy kicsit, aztán lefekszem aludni, mert holnap indul megint a mókuskerék...

De mielőtt elbúcsúznék, ezzel kis e-virággal szeretnék Nemzetközi Nőnap alkalmából köszönteni mindenkit, aki magát Nemzetközi Nőnek érzi! :) Végül, de nem utolsó sorban, Boldog Névnapot a Beáknak és a Zoliknak!

Visszatérés

Kedves Olvasóm!

Először is köszönöm türelmedet. Amint azt korábban írtam, a sors az elmúlt időben nagyobb terhet rótt rám. Tulajdonképpen nincs ebben semmi különös, az élet már csak ilyen: vannak jobb idők, és vannak rosszabbak. Amikor ezt a blogot megálmodtam, az volt a célja, hogy megosszam az élményeimet, elmeséljem, mi történik velem, bennem. Hamis képet festenék magamról, ha csak a jót írnám le, ezért most megosztom Veled azt is, ami kevésbé vidám.

Február 16-án Nagyapám örök álomra szenderült. Ha őszinte akarok lenni, halála nem volt váratlan, mégis mélységesen megrendített. Megfáradt teste már maga ellen fordult, jó ideje rák gyötörte. Nehezen viselte a tolókocsis életet is, miután fél lábát jó néhány éve elvesztette. De leginkább Nagymamám hiányzott neki, aki immár 4 éve itt hagyott minket. (Tudom, hogy már nagyon vágyott utána, és annak is örülök, hogy méltósággal tudott meghalni: nem kellett megvárnia betegségének végső, legnehezebb stádiumát, amikor az ember szétroncsolódott testét morfiummal tartják még életben, hogy a "szenvedéstől megmentsék".) Az igazat megvallva, nem csak ezek miatt nem ért meglepetésként. Valamivel korábban már tudtam, hogy most fog megtörténni: eljött hozzám elbúcsúzni álmomban pár nappal korábban. A saját lábán járt, a kertjében találkoztunk, ünnepi öltözetet viselt. Nem váltottunk szót; hátrament a kert végébe, ahol álmomban egy oltár volt, és ő valamilyen szertartást végzett.

Noha mind tudtuk, hogy előbb-utóbb jön az elkerülhetetlen, mégis elszorult a torkom, mikor Anyám hívott a Papa halálát megelőző napon, hogy már nem bírják már felkelteni, nincs eszméleténél, a bőre hideg. Hiába tudtam ésszel, hogy csak földi utazása ér véget, mint ahogy egyszer mindenkié. Hiába éreztem át az ő boldogságát, hogy végre találkozhat a túloldalon a társával, akivel az életét leélte. Mikor Anyám kérdezte, üzenek-e még neki valamit, nem tudtam mit mondani. Nincs mit mondani. Később annyit üzentem neki magamban, hogy "Üdvözlöm a Mamát!". Ez nem is annyira a Mamának szólt, hisz' vele a mai napig "beszélek", sokkal inkább biztatásként Nagyapámnak, hogy könnyebb legyen áthaladnia azon a bizonyos hídon.

Mégis, hiába minden tudásom, hiába a hitem, könnyeim áztatták az ingeimet a vasalódeszkán a kezem alatt. Ezen gondolkozva értettem meg valamit, amiről már nagyon sokat hallottam, olvastam, és beszélgettem másokkal, csak valahogy nem sikerült teljesen felfognom. Hiszem, hogy egy nagy közös - az egyszerűség kedvéért most nevezzük így - lélekből származunk, abból születünk erre a Földre, és oda térünk vissza inkarnációink után. De a születés és a halál mindig fájdalommal jár. Ahogy a csecsemő sír, amikor világra jön (kiszakad a testetlen létállapotból és megérkezik a földi világba), úgy tört volna fel belőlem az üvöltés, de nem jött ki hang a torkomon, csak a sós cseppek potyogtak némán. Az elengedés fájdalmának könnyei: némán tűrni, ahogy a szálak elszakadnak, mert útjára kell engedni a távozót, tudván, hogy nem tarthatjuk itt örökké - neki mennie kell, vissza kell térnie a másik világba, hogy haladhasson tovább a saját útján. Szívem mélyén örökké őrzöm, és az arcomra boldog mosoly ül ki, ha rá gondolok, mert vannak szálak, amik eltéphetetlenek. Mégis fáj. Azt hiszem, a létállapotváltás, a kiszakadás fájdalma ez.

Azt hittem, már túl voltam ezen a megmérettetésen, de a temetésen újra szembesülnöm kellett vele: amikor a pap a beszédében felolvasta Nagyapám élettörténetét, amit Anyám írt meg előzőleg, ismét elfogott az a torokszorító érzés, és bármennyire küzdöttem, az arcomon, a szakállamon megint kövér könnyek gördültek végig, hogy végül az ingem gallérját áztassák. Ez már a veszteség fájdalma volt: végighallgatni egy ember életének fontos állomásait, elgondolkodni, hogy az élet milyen nagy kanállal mérte számára az igazságtalanságot és a megaláztatást, amit ő emelt fővel, némán tűrt, mert életben kellett maradnia és életben tartania a családját; majd érezni a büszkeséget, hogy ez a példa értékű ember az én Nagyapám volt, vagyis inkább érezni a megtiszteltetést, hogy én ennek az embernek az unokája lehettem; és végül megadni magam a sors kényszerének, hogy ennyi adatott.

Végül, mikor a gyászszertartás végén Nagynéném odalépett a szószékhez, kiterítette kis papírját, melyre búcsúzó szavait írta, és - bár könnyeit nyelte - halkan, mégis éterien tiszta hangon megszólalt: "Apa! ...", olyan fájdalom markolt a szívembe, amit szinte nem lehet leírni: a szerettek fájdalmának fájdalma. Ahogy az anya nem bírja nézni, ahogy gyermekét bántják, ahogy a kedves nem állhatja párja szenvedését, úgy hasított belém az ő fájdalma, és egyben mindenki fájdalma. Ott és akkor értettem meg végre, mint jelent a sokáig közhelyesnek hitt mondat: "Osztozunk fájdalmadban."

A temetés után nálunk volt egy igazi nagycsaládi összejövetel, egy kisebb fogadás, ahol több mint húszan voltunk. Jó volt, hogy a távolabbi rokonokkal is újra találkozhattam; felmerültek a régi történetek, amik a lakáshoz, a nagyszüleim, a szüleim és a rokonok életéhez, az unokatestvéreim, valamint a húgom és az én gyermekkorunkhoz kötődnek. Nagyon jól érzéssel és hálával tölt el, hogy olyan család adatott nekem, ahol az emberek ennyire kötődnek egymáshoz, ilyen erős szálak fűzik őket össze. Azt hiszem, az élet egyik legnagyobb kincse ez, és biztos vagyok benne, hogy Nagyapám, Nagyanyám és a többi ősöm is érez és lát minket odaát, és boldogan tekintenek ránk.

Isten veletek hát, Mama és Papa!
Ahogy Nagynéném úgy fejezte be búcsúját, "remélem még találkozunk!", én ebben teljesen biztos vagyok.