Bamberg

Ma kihasználtam a jó időt, valamint a hosszú hétvége adta lehetőséget (egy nappal több van lustálkodni) és ellátogattam a közeli Bambergbe. Lenyűgözően szép város, püspöki székhely, egyetemváros, nem mellesleg a Világörökség része, és mivel megúszta a II. Világháborút bombázás nélkül, rengeteg épület maradt fent eredeti formájában: a román stílustól, a reneszánszon át, a barokkig és a rokokóig minden megtalálható. Nem kevés olyan épület is van (főleg templomok), amik ezen korok jegyeit mind magukon viselik. Alapjaikat már nem sokkal az első ezredforduló után lerakták, aztán valamilyen oknál fogva (pl. leégett) később újjáépítették, vagy hozzátoldottak, vagy csak átépítették.

Pár dolgot már előre megnéztem már az interneten, hova érdemes menni, mit érdemes megnézni, de a leghasznosabbnak a www.bamberg.info oldal bizonyult. Egyrészt itt sok háttérinfó fent van angolul is (sajnos nem minden), másrészt van térkép, harmad részt pedig ez az itteni Tourinform hivatalos lapja, címmel feltüntetve, így meg is volt az első úti célom: az iroda. Itt fel is szerelkeztem egy angol nyelvű leírással (magyar sajnos nem volt), ami Bamberg majd' 20 legfőbb látványosságát mutatja be, és szépen fel is vannak fűzve a mellékelt kis térképen egy városnéző túrára. Pepe barátom tanácsát megfogadva (miszerint mindenhol be kell ülni egy sörre - szigorúan csak a sörkultúrával való megismerkedés kedvéért) egyből be is ültem egy pofás kis helyre a Regnitz partján, és egy kellemes sör mellett elkezdtem tanulmányozni az úti leírást.

Az első csoportnyi épületet elolvastam, majd meg is néztem őket. Most eltekintenék itt a tételes felsorolástól, hogy mi mindent néztem meg, és miről nevezetesek. (Ha valakit érdekel, egy másik alkalommal szívesen beszámolok róla.) Kettő körül kis pihenővel jutalmaztam magam és beültem egy vendéglő teraszára. Mint utóbb kiderült, olasz vendéglő volt, pedig már fentem a fogam egy jó kis bajor schnitzelre, de végül nem bántam meg: nagyon jót dumáltunk a vendéglőssel. Kérdezte, hogy amerikai vagyok-e, vagy angol (gondolom, az útikalauzból vélhette, amit kiraktam az asztalra). Mondtam neki, hogy magyar vagyok, ő megkérdezte, hogy melyik városból. Mikor mondtam, hogy Budapestről, akkor egy olyan "a-ha"-val válaszolt, amit nem tudtam teljesen mire vélni. Nem volt sem negatív, sem pozitív, csak furcsa, ezért megkérdeztem, járt-e már nálunk. Mondta, hogy csak egyszer. Az édesanyja olasz, az édesapja bolgár, így megjárta már párszor oda-vissza az utat. De Budapesten csak egyszer volt, és akkor is eltévedt: bár hét nyelven beszél (felsorolta, de Te most ne kérd ezt tőlem), senki sem tudott neki segíteni. Azt mondta, félig nevetve, félig bosszankodva, hogy nem hiszi el, hogy még a taxisok közül sem beszélt senki még oroszul se. Gondoltam, biztosan csak le akarták húzni - három és fél óra alatt sikerült kikeverednie...

A pazar ebéd után (ha már olasz, akkor pizza, de azért hozzá bajor sör, desszertnek pedig tiramisu, végül egy kiváló eszpresszó) folytattam a kis sétám tovább, megnéztem még pár templomot, de mivel az idő eléggé előreszaladt (négy óra körül járhatott már ekkor), és bár a legfőbb látnivalókon túl voltam már, úgy döntöttem, rövidítek az útvonalon: még megnézem a St. Michaels-Klostert, aztán Klein Venedig-et (vagyis kis Velencét), aztán lassan hazafelé veszem az utam - ez a kettő is még nagyjából egyórás program. Valahogy megérezte a sors, hogy annyira már nem vagyok motivált ebben a városnézés dologban, mert a Szt. Mihály templomba nem lehetett bemenni valamilyen okból (ne kérdezd, mondták, de nem értettem, de nem kérdeztem rá, végül is mindegy, miért nem - nem és kész), így hát Little Venice felé vettem az irányt.

Ekkor már elég baljós fellegek kezdtek gyülekezni észak felől, és nem túl messziről már dörgés is hallatszott. A nem túl kidolgozott turistatérképnek köszönhetően sikerült egy kicsit elkavarodnom, így a zuhé pont azelőtt ért utol, hogy Kis Velencéhez érhettem volna. Gyors nyári zápornak indult, ezért beálltam egy fa alá egy ház oldalában. Ez az esőtől még megóvott volna, de nem sok védelmet nyújtott, amikor erősebb széllökések jöttek, ezért úgy döntöttem, hogy ha egy kicsit alábbhagy, lemondok Kis Velencéről is, és visszaindulok a kocsihoz. Nem volt szerencsém, 200 métert sem tettem meg, amikor nagyon rákezdett megint: ezúttal már borsószem nagyságú jéggel erősített. Gyorsan bemenekültem egy sikátorba, egy magas ház déli falához, ami elég jó menedéknek bizonyult az északi szélben. Még egy pár egész jó képet is sikerült innen készítenem (a gépet amúgy előzőleg elraktam, hogy ne ázzon szét.)

Szerencsémre, és persze az ilyen természeti jelenségek természetéből fakadóan, nem tartott sokáig, egy laza negyedórás kényszerpihenő után folytathattam utamat. Ugyan ez a vihar elvonult, de észak felé tekintve további felhőket láttam, így ezúttal már nem bíztam a véletlenre: még készítettem pár fotót, aztán visszaballagtam a kocsihoz, és szépen hazajöttem. Mondanom sem kell, verőfényes napsütésben vezettem végig... Na sebaj, ennek így kellett lennie - végül is én untam már a kultúrprogramot, hát megkaptam a magamét. Itthon úgyis várt még egy kis digitális utómunka a fotókkal (amiket megtekinthetsz a képtáramban), na meg ez a bejegyzés sem írta meg önmagát, úgyhogy tulajdonképpen panaszra semmi okom.