November Rain

Esik.
Nem szemerkél, nem szakad.
Csak esik, fáradhatatlanul.
A Kőbányai - Könyves Kálmán sarkán állok. Késő este van. Szívom a cigim és a buszra várok. Rég nem hallott dallam csendül az agyamban:

"Szakadó esőben
Várom a járatot
Szidom a sofőr anyját
Sokáig váratott
Talán ez az az éjszaka
Ami soha nem ér véget..."

Nem. Ez most nem az. Megjön a busz, felszállok. A sofőr kihúz, mielőtt leülnék. Pedig az ajtóval szemben levő üres helyet céloztam meg. De mindez engem nem érdekel.

Az enyéimmel találkoztam ma este. A srácokkal, akikkel együtt húztam fel a surcit majd' tíz évvel ezelőtt. Hihetetlenül hangzik. Tíz év! Na jó, még csak kilenc. De akkor is hihetetlen. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt az öt év, amit velük töltöttem. Öt istentelenül kemény év. Öt év, aminek szinte minden napján együtt keltünk, együtt feküdtünk és együtt szívtunk végig minden egyes átkozott napot. Iszonyatosan nagy erők kovácsoltak össze minket. Kevés olyan ember van e Földön, akihez ennyire kötődöm, mint hozzájuk.

A kemény idők emlékének ellenére mégis öröm tölti el a szívem. Hiába a rengeteg szopás, hiába a legcudarabb idők, amit valaha átéltem: mindig a jó jut eszünkbe. A legvidámabb pillanatok. A legemlékezetesebb beszólások, a legviccesebb helyzetek. Boldogság tölti csordultig a szívem, ha csak rá gondolok. Olyan velük találkozni, mint egy rég nem látott testvérrel. Csak ők többen vannak. Szinte egy egész család. Közülük ketten is megjárták már Afganisztánt, és leírhatatlan öröm a tudat, hogy épen, egészségesen hazatértek. Alig várom, hogy újra lássam Őket, és repes a szívem, mert tudom: kevesebb mint egy hónap múlva újra együtt leszünk. Iminél találkozunk, aki idő közben - Rezsővel egyetemben - családapa lett. Hihetetlen, hogy zajlik az élet. Bár én is itt tartanék már...