A felszín alatt

Ahogy a "Magamról" c. részben is áll, azért kezdtem el blogot írni, hogy megosszam a T. Olvasóval, vagyis Veled mindazt, ami velem, bennem történik. Az eddigi bejegyzések, egyet talán leszámítva, leginkább arról szóltak, hogy mi mindent történt velem. Noha alapvetően társasági embernek ismernek a legtöbben, teljesen kitárulkozni nem szoktam. Nem nagyon beszélek a bennem történő dolgokról nagy nyilvánosság előtt, inkább egy-egy baráti beszélgetés során libbentem fel csak "lelkem függönyét". Mióta kint vagyok, van sok időm olvasni, elmélkedni - nem sodor magával a mindennapi rohanás. Már egye ideje bujkál bennem a késztetés, hogy megosszam néhány mélyebb gondolatomat is, csak eddig valahogy nem állt össze egy kerek egésszé a dolog. Igazából még most sem vagyok benne teljesen biztos, de talán a bejegyzés végére kiderül.

Mielőtt bárki félreértené, ez nem hegyi beszéd akar lenni. Nem "Levi megmondja a tutit". Ha néha úgy tűnik, hogy nagy szavakkal dobálózom, vagy prédikálok, akkor nem jól fejeztem ki magam. Megpróbálom egyszerűen leírni mindazt, ami bennem történik. Gondolatokat, érzéseket, benyomásokat, következtetéseket, mindent... Olyan akar ez lenni, mint egy beszélgetés, csak hát ez most így önmagában nem túl interaktív. Pontosan ezért kérlek viszont Téged, hogy ha valami eszedbe jut, valami megmozdult benned, valamit nem értesz, vagy valamivel nem értesz egyet, akkor válaszolj! Írd meg megjegyzésben, vagy e-mailben, vagy ahogy tetszik. Beszélgessünk! Szükségem van Rád, érdekel a véleményed!

Az egyik dolog, ami mostanában foglalkoztat, az az, hogy miért nincs honvágyam? Lehet, hogy csak még nincs? Előfordulhat. Nem tudom, majd kiderül. Félre értés ne essék, hiányzol Te, hiányozik a család, hiányoznak a barátok, az együtt töltött idő... Még sincs az az érzés, amit gyermekkoromban annyiszor átéltem például nyári táborokban, hogy jó, jó, de azért most már szeretnék hazamenni. Persze, haza akarok látogatni, és mindenkivel találkozni, beszélgetni egyet, vagy hallgatni egy jót... De honvágyam az nincs. Kifejezetten jól érzem magam a bőrömben. Csak az a kérdés nem hagy nyugodni, hogy miért?

Először az jutott eszembe, hogy azért, mert még tart az újdonság varázsa: kiszakadtam a megszokott kis hétköznapjaimból, egy új világot látok, elvarázsolnak a friss élmények. Na de hát minden csoda három napig tart, nem? Eddig, ha távol voltam az otthonomtól, általában tíz nap - két hét után már visszavágytam haza. Lehet, hogy azért, mert csak egy kéthetes nyaralásról volt szó, és éreztem hogy közeledik már a vége, esetleg már azon gondolkodtam, mi mindent kell majd elintézni, ha hazaértem... Most pedig tudom, hogy nem két hétre jöttem. De ez valahogy még nem magyarázza meg a dolgot nekem.

Aztán arra gondoltam, talán azért mert itt nyugodtabb az élet. Napok után tűnt csak fel, hogy mi a furcsa: nincs például tele az utca plakátokkal, reklámokkal! Nem akarnak folyton rám sózni valamit. Mivel TV-t se nagyon nézek, így megint csak elkerül a mosópor, meg az intim betét, de egyébként úgy figyeltem meg, itt ezek nem annyira téma... Minden esetre, az már egy pozitívum, hogy nem akarnak mindenképp befolyásolni. No meg például az emberek itt nem úgy közlekednek az utcán, hogy mennek mint a tank, azt' akinek kedves az élete, az ugorjon félre. Sem az autósok, sem a gyalogosok. Na jó, a biciklisekkel egy kicsit vigyázni kell, azok itt "szent tehén" rangba lettek emelve, aztán azóta némelyik egy kicsit vissza is él ezzel. (Ti. Erlangenben a legnagyobb a biciklivel munkába járók aránya egész Európában, ezért meg is kapta "A legzöldebb város" - vagy valami hasonló - címet.) Szóval a lényeg, hogy itt nem divat a másik agyon nyomása, sem kis, sem nagy léptékben. Ez nagyon pozitív, de még mindig nem magyarázza meg azt, hogy miért nincs honvágyam...

Nem tudom. Gőzöm sincs, és már csak ezért sem hagy nyugodni. Lehet, hogy egyszerűen azért, mert én akartam kijönni ide. Lehet, hogy azért mert elfogadtam és természetesnek veszem, hogy ez életem jelenlegi állomása, ahol dolgom van. Mindenesetre amennyire a kérdés - mármint hogy miért nincs? - nyugtalanító, egyszerre, már-már groteszk módon, ugyanolyan megnyugtató is. Valóban, talán úgy lehetne leírni, hogy érzem, hogy jó helyen vagyok. Tudom, hogy ez nem végállomás, de itt és most jó helyen vagyok. Viszont akkor már csak egy kérdés marad: miért zavar az, hogy nincs honvágyam?