Séta a tónál

Ahogy azt tegnap írtam, a mai nap egyetlen jelentős programja egy kiadós séta volt a közeli tóhoz. Tavalyi rövid látogatásom során már egyszer jártam arra, akkor is nagyon tetszett. A tó - vagy inkább tavacska - a község szélénél van, a szállónktól nagyjából negyedórányi gyaloglásra. Már anno jó volt látni, hogy az emberek nem csak egykedvűen tudomásul veszik, hogy van egy tó a lakhelyük mellett, hanem gyakran járnak aktívan kikapcsolódni ehhez a kis "természeti" kincshez: ki futni, ki csónakázni, ki pecázni, ki pedig csak sétálni egyet a tóparton, vagy az erdőszélen. A természeti szónál az időzőjel teljesen indokolt, mert mint ma megtudtam, ez nem természetes tó, hanem az itteni emberek egyszer csak gondoltak egyet, hogy nekik szükségük lenne egy tóra, ezért ásattak egyet. A lényeg, hogy hétköznap este, vagy hétvégén nem feltétlenül ragadnak le a TV-t bámulni otthon, hanem kimozdulnak.

A mai séta során még nagyobb meglepetés ért: nem gondoltam volna, hogy mintegy 300 embert találunk kint, a 2 évestől a 70 évesig, akik korcsolyáznak, szánkóznak, jégkorongoznak, curling-eznek, sétálnak... Krisztiékkel - a kolléganőm, tegnap este ők is megérkeztek a férjével, Attilával - épp azt beszéltük, hogy milyen furcsa, hogy itt mindenki elvágyik egy nagyvárosba, mert "itt soha nem történik semmi". Mi meg mennyire élvezzük azt, hogy egy csendes, békés, meghitt kis falucskában lakhatunk egy kicsit. Nos hát ilyen amikor "nem történik semmi": az emberek élnek. Nem akarom senkinek a szívét fájdítani, sem pedig hamis képet festeni - sem Németországról, sem Magyarországról - de úgy érzem, otthon az elmúlt években nem nagyon tapasztaltam ennyire természetes, nyugodt és szó szerint magától értetődő életvitelt. Na persze pesti gyerekként ez nem nagy kunszt, lehet hogy kisebb városokban, községekben, falvakban még manapság is divat az ilyesmi.

Mindazonáltal, azért jól emlékszem, hogy kisebb koromban, szüleimmel és húgommal gyakran jártunk ki a Népligetbe, vagy akár a Gellért-hegyre szánkózni, biciklizni, piknikezni, játszóterezni, vagy csak sétálni - ahogy az adott évszak és időjárás adta. Ennek persze ide s tova 20 éve. Azóta ezt a dolgot valahogy kiveszni látom rohanó életünkből (vagy még inkább annak köszönhetően), és most csak nem csak a sajátomról beszélek. Volt alkalmam párszor elmenni például a Népliget mellett, vagy akár azon keresztül. Elszomorító az a sivár látvány, ahogy az a kis zöld sziget az enyészet és a közöny martalékává válik. Ha őszinte akarok lenni, a lelkem mélyén arra vágyom, hogy én tévedjek, mert biztos csak nem akkor voltam kint, vagy pont nem ott, ahol az emberek voltak... Sokszor gondolkodom, hogy amikor majd nekem is családom lesz, kisgyermekeim, vajon kimegyünk-e majd? Azt gondolom igen, és a magyarázat egyszerű: csak rajtunk múlik, hogy élünk-e az élet adta lehetőségekkel, vagy elmegyünk mellettük.

Hogy ne menjek túlzott filozófiai mélységekbe, mert sem agonizálni, sem szónokolni nem akartam ezzel a kis gondolatsorral, mondókámat mára egy, a tónál készült képpel zárnám és egyben ajánlom és kívánom mindenkinek, hogy szánjon rá egy kis időt, és kapja a hóna alá a kis családját/férjét/feleségét/barátnőjét/barátját (nem kívánt rész törlendő) és menjen el a közeli tóhoz, hegyhez, vagy akármihez, nézzen jól körül és érezze mindazt ami körbeveszi (ami mellett talán elrohanna adott esetben), legyen részese és éljen!


Üdv és puszi:
Levi

UI: A többi fotó megtalálható itt.