Bergkirchweih

Ha azt mondom, Bajorország harmadik legnagyobb sörfesztiválja, az csak egy adat.
Ha azt mondom, rengeteg ember van, az csak egy tény.
Ha azt mondom, tíz nap alatt állítólag másfél millió ember fordul meg, az csak egy statisztika.
Ha azt mondom, nagyon jó söröket ittam, az csak egy vélemény.

A Bergkirchweih az egy külön világ, egy életérzés: iszonyat tömeg, koncertek, igazi fesztivál hangulat. Ami személyesen nekem a legnagyobb dolog, hogy sok év után először nem volt tömegiszonyom, sőt (némi alkoholos segítséggel) teljesen el is tudtam engedni. No azért a söröskorsók mérete és tartalma is impresszív: alap a literes, és persze szigorúan cserép, nem üveg, no és hát a németek sörfőző tudományát nem kell hosszasan ecsetelni.

Ami még vicces, hogy rengetegen vannak bajor népviseletben, ami a srácoknál barna, rövid szárú, kantáros nadrág, és hozzá piros vagy kék kockás (abroszkockás) ing, a lányoknál meg különféle ruhák, aminek a pontos leírása azt hiszem meghaladja a képességeimet, nem vagyok túl jó női ruha- és kiegészítő-szakszavakban. Remélem, valamelyik képen azért lehet látni. (A fotók minőségéért ezúton kérnék elnézést, az adott körülmények között ennyit sikerült kihozni - azért a helyzet komolyságát szerintem jól illusztrálják).


Csütörtökön volt a megnyitó. Már akkor is szép számmal voltak az emberek, de pénteken még többen jöttek, szombaton meg szó szerint moccanni sem lehetett. Bár 3 évet lehúztam az éjszakában, de a tömeg fogalma új dimenzióba lépett számomra. Amúgy az a jó, hogy közben nagyon nagy részt abszolút békések az emberek (kivéve a kamaszokat, azokban dúl az ifjonti hév és a bizonyításvágy), nincs anyázás, ha meglöknek egy kicsit, meg ilyenek. Az egész a sör és az élet élvezetéről szól, kis táncikálással, beszélgetéssel (kinek-kinek kedve szerint), no és persze bratwurst, meg egyéb nyalánkságok, mi szem-szájnak ingere, minden mennyiségben.

Tegnap sikerült kikötnünk a rendezvény egyik végében levő nagy sörsátorban (amúgy az egész rendezvény nagyrészt nyitott), és jó pár magyar kollégával, illetve egy-két ittenivel is kiegészülve hatalmasat partiztunk. Olyannyira jól sikerült a buli, hogy a végén megtanítottuk a németeknek a "Máma még nem ittunk semmit" című, illetve kezdetű dalt: sorról sorra, szépen lefordítva, hogy értsék is miről van szó. Nagyon lelkesen énekelték, marhára tetszett nekik a dolog.

Különböző zaj- és környezetvédelmi okokból a Berg sajnos minden este 11-kor bezár, ilyenkor megindul az emberfolyam lefelé a hegyről, be a városba. Mi is így tettünk: Pusi barátommal, és a kedvesével Évivel, akik kijöttek hozzám látogatóba, még elmentünk egy kis "afterre", az E-Werkbe, amit a Bergkirchweih alkalmából átmenetileg Berg-Werkre kereszteltek. Táncoltunk még egy jót, aztán megadtuk magunkat a fáradtságnak és hajnalban hazatértünk aludni. Én azért előtte még levezetésképp betértem egy sisha-bárba, ahol szippantottam egy jó kis cseresznyés vízipipát, hogy még édesebb legyen az álmom.

Brazil streetball

Ma ismét hódoltam régi kedvenc sportomnak, a kosárlabdának, illetve egy változatának, ami brazil streetball névre hallgat. Egész pályára, 4-4 ellen játsszák, úgyhogy sajnos futni is kellett (volna :P). És hogy miért pont brazil? A válasz nagyon egyszerű: ez a verseny egy brazíliai kezdeményezés alapján került most megrendezésre, melynek célja a hátrányos helyzetben levő gyerekek felkarolása, hogy ne az utcán bandázzanak, hanem inkább sportoljanak. A mai verseny tétje egyébként nem volt kicsi: a győztes csapat meghívást kapott a Brazíliában megrendezésre kerülő világbajnokságra (repülőjeggyel, szállással, napi háromszori étkezéssel)! Hát, sajnos nem mi lettünk azok, pedig ilyen közel még sosem álltunk egy brazíliai úthoz életünkben - még a választott csapatnevünk is brazil volt: "Joga bonito", ami szép játékot jelent. És sajnos egyben ilyen távol sem - 5 csapatból sikerült az előkelő 5. helyen zárnunk. De legalább jót játszottunk...

Mozi

Hétfőn moziban voltam, megnéztem a Szíven szúrt ország című filmet.
Hát nem is tudom mit mondjak... Azt hiszem, filmen én még nem sírtam ennyire.
Nem akarok indulatokat kelteni, érzelmeket felkavarni, főleg nem bűnbakot keresni, vagy bárki felett ítélkezni. Annyit szeretnék csak mondani, hogy aki csak teheti, nézze meg - és ha van kedve, beszélgessünk utána.

Ajánlónak:
"Veszprém szép, de kicsi hely. Olyan, mint Magyarország.

Lakói sokat dolgoznak, elviselik a bajokat és örülnek, ha van miért.

Veszprémben van egy kézilabdacsapat, amelyben kubai, szerb, horvát, orosz és magyar sportolók küzdenek szívvel-lélekkel ezért a szép kis dunántúli városért. A világ egyik legjobb kézilabdacsapata, ahol nem számít ki, honnan jött, hol nevelkedett, ahol mindenki elsősorban veszprémi. Az volt a román Marian Cozma is, akit idén február 8-án megöltek a város közepén működő népszerű szórakozóhelyen. Csak a szerencsén múlott, hogy két, segítségére siető csapattársa, barátja, a horvát Ivan Pesics és a szerb Zarko Sesum súlyos sérülésekkel ugyan, de túlélték a támadást.

A gyilkosok egy harminc főt számláló bandával érkeztek, és azóta sem derült ki, hogy mit kerestek ott.

Senki sem érti és sokan félnek.

Leginkább attól, hogy ebben az országban minden megtörténhet.

Ez a film azért készült, hogy megértsük végre, hogy milyen világban élünk.

Ez a film nem nyomoz, nem vádol és nem keres felelősöket. A gyilkosokat meg kell büntetni, de a felelősség a mienk. Veszprém magyar város, mindez Magyarországon történt. A felelősök magyarok. Az áldozatok szerettek minket, magyarokat.

Kérdés: szeretjük-e mi is magunkat annyira, hogy véget vessünk a félelemnek, hogy ne higgyük, hogy a bűnözők bármit megtehetnek, mert náluk van a pénz és a hatalom. Maradt-e ebben az országban annyi méltóság, erő és becsület, hogy megvédje magát és barátait azoktól, akik sem törvényt, sem erkölcsöt nem ismernek.

A film, és a történet folytatódik…"

Bepótolós

Már majd' 10 napja nem jelentkeztem, így van bőven restanciám.

Múlt vasárnap Nürnbergben jártunk kolleganőmmel, Erikával, illetve egy kinti kollégával, Andyval. Nagyon nagy mélységig nem tudtunk elmerülni a város hírességeiben, mivel csak délután kettőkor találkoztunk (még Erlangenben), illetve ezután vettük fel Erikát Dechsendorfban (ott laktam én is először, amikor kimentem). Ennek ellenére a történelmi belvárost nagyjából bejártuk, és még pár templom belsejét is megtekintettük. Mondjuk Bamberg után akkora nagy meglepetéssel nem szolgált maga a belváros, hasonló formájú házikók (az a bizonyos "fachwerk", vagyis favázas szerkezet) voltak fellelhetőek itt is, viszont itt megtekintettük a várat is, ami Bambergben kimaradt.

Ami mondjuk nagy különbség volt Bamberghez, képest, hogy Nürnberget a II. Világháborúban majdnem porig bombázták, és utána újjáépítették, mint ahogy St. Sebald templomban kiálított fényképek is mutatják. Mivel túl sok időnk nem volt arra, hogy kiállításokat, tárlatokat megnézzük, (többek között, a Dürer Haus-t, a nürnbergi múzeumot, stb... sem) így abban maradtunk, hogy később még visszatérünk, és megnézzük ezeket. Azért pár kép így is készült, amik természetesen már fent vannak a fotótárban. Viszont egy dolog mellett nem mehetek el említés nélkül, ami nagyon megragadta a figyelmem, mégpedig a csodálatos fából készült kis balkonok (vagy inkább "be-, vagy hozzáépített erkélyek"?), amiket máshol eddig még nem láttam:

Egy hosszú és fárasztó hetet követően péntek éjjel autóztam vissza Magyarországra, a szombati napot egy másik kollégámnál, Balázsnál töltöttük, egy nagyon jó bográcsozással, illetve utána egy kiadós játszással. A dolog apropóját az adta, hogy hamarosan indulni fogunk egy céges főzőversenyen, amire több körös szavazással egy igazi bográcsos lecsót sikerült győztesen kihozni, mint elkészítendő pályaművet, és Balázs volt olyan kedves és felvetette, hogy tartsunk náluk egy főpróbát. Sajnos majdnem mindenki visszamondta a részvételt, de Gáborral az utolsó percig kitartottunk, és mint utóbb kiderült, nem hiába: mennyei étket hoztunk össze így hárman - abban maradtunk, meg fogja állni a helyét a versenyen, de még az otthon maradt kollégák is véleményezik majd kedden (bár szerintem ott frissibe' a tűzről lekapva volt a legjobb). A nagy kajálást óriási mozgás-program követte, amiről Balázs három angyali kislánya, Enikő, Panni és Lizi gondoskodtak: volt pingpongozás, először egy-egy ellen, aztán később "kör" (vagy aki úgy ismeri: forgó), freezebee-zés, hulahoppozás, kutyázás, meg minden ami ilyenkor egy (nem is egy, három!) gyerek eszébe tud jutni. (Külön elismerés jár itt Balázsnak, és a nejének, Áginak, akik a hasonló kihívásokat, amik elé a három kis tünemény állítja őket, nap mint nap kiállják!)

A szombati nap méltó folytatásaként a vasárnapot pedig Pusiéknál töltöttem Gárdonyban, ahol ismét csodás kis kerti-parti kerekedett, isteni rablóhússal (respekt Évinek a pácolásért!), valamit kétszeri fürdőzéssel is a Velencei-tóban. Nagyon hiányzott már ez nekem, de végre meg volt a "szezon-nyitó buli", már ami a fürdést illeti. Jót főzőcskéztünk, napoztunk, ökörködtünk, labdáztunk, söröztünk, mulatoztunk - már csak a holnapi meló nem hiányzik az idilli képbe, de hát valamiből élni is kell. Sajnos Sanyáéknak kora délután véget ért a program, mert menniük kellett Győrbe autót menti egy elakadt családtaghoz - mi azért folytattuk tovább a programot helyettük is. Remélem hamarosan képek is érkeznek, de mivel most az én fényképezőgépem otthon maradt, ezért meg kell várnom, míg a többiektől beérkeznek a fotók, amik készültek...

Meseország

A minap nagyon érdekes játékot játszottam. Hogy értsd a történetet, el kell meséljem előbb, hogy is "bújtam be a nyúl üregébe". Már egész jól kezdem beszélni a németet a napi munka során, de amikor munkán kívüli dolgokra terelődik a téma, szabadabbá válik a beszélgetés, előjön a szleng és én ilyenkor sokkal kevésbé tudom követni a társalgás fonalát. Ez leginkább ebédnél szokott előfordulni, főleg, ha összeverődik egy nagyobb társaság és akár nyolcan, tízen is ülünk az asztalnál. Nagyon kedvesek a kollégák, és próbálnak engem is bevonni a beszélgetésbe, de mint mondtam, nincs azon a szinten a tudásom, hogy száz százalékig képben legyek, pláne, hogy spontán reagáljak - örülök, ha nagyjából tudom őket követni.

Ilyenkor el-el kalandoznak a gondolataim, gondolkodom mindennapi dolgokon, munkán, egyebeken - bár lehet, kívülről úgy néz ki, mint ha csak ülnék ott kukán, vagy unatkoznék, de már eljutottam odáig, hogy nem zavar. Viszont, valamelyik nap a héten szenzációs dolgot találtam ki magamnak: megpróbáltam elképzelni, ki mi lenne a társaságból, ha most egy mesében lennénk: volt köztünk égszínkék szemű szőke dalia, meleg szívű, derűs törpe, huncut kobold, csalfa faun, gonosz kismanó, "jó" boszorkány, szóval szinte mindenféle lény... Szó szerint varázslatos volt!

Anyák napja

Bizony, itt van május első hétvégéje, vagyis Anyák napja!
Mivel most távol vagyok az én Anyukámtól, ezúton (is) szeretném őt köszönteni ezzel a digitális virágcsokorral, amit e nemes alkalomból magam fotóztam az erlangeni botanikai kertben.


(A többi fénykép megtalálható a fotótárban.)

Bamberg

Ma kihasználtam a jó időt, valamint a hosszú hétvége adta lehetőséget (egy nappal több van lustálkodni) és ellátogattam a közeli Bambergbe. Lenyűgözően szép város, püspöki székhely, egyetemváros, nem mellesleg a Világörökség része, és mivel megúszta a II. Világháborút bombázás nélkül, rengeteg épület maradt fent eredeti formájában: a román stílustól, a reneszánszon át, a barokkig és a rokokóig minden megtalálható. Nem kevés olyan épület is van (főleg templomok), amik ezen korok jegyeit mind magukon viselik. Alapjaikat már nem sokkal az első ezredforduló után lerakták, aztán valamilyen oknál fogva (pl. leégett) később újjáépítették, vagy hozzátoldottak, vagy csak átépítették.

Pár dolgot már előre megnéztem már az interneten, hova érdemes menni, mit érdemes megnézni, de a leghasznosabbnak a www.bamberg.info oldal bizonyult. Egyrészt itt sok háttérinfó fent van angolul is (sajnos nem minden), másrészt van térkép, harmad részt pedig ez az itteni Tourinform hivatalos lapja, címmel feltüntetve, így meg is volt az első úti célom: az iroda. Itt fel is szerelkeztem egy angol nyelvű leírással (magyar sajnos nem volt), ami Bamberg majd' 20 legfőbb látványosságát mutatja be, és szépen fel is vannak fűzve a mellékelt kis térképen egy városnéző túrára. Pepe barátom tanácsát megfogadva (miszerint mindenhol be kell ülni egy sörre - szigorúan csak a sörkultúrával való megismerkedés kedvéért) egyből be is ültem egy pofás kis helyre a Regnitz partján, és egy kellemes sör mellett elkezdtem tanulmányozni az úti leírást.

Az első csoportnyi épületet elolvastam, majd meg is néztem őket. Most eltekintenék itt a tételes felsorolástól, hogy mi mindent néztem meg, és miről nevezetesek. (Ha valakit érdekel, egy másik alkalommal szívesen beszámolok róla.) Kettő körül kis pihenővel jutalmaztam magam és beültem egy vendéglő teraszára. Mint utóbb kiderült, olasz vendéglő volt, pedig már fentem a fogam egy jó kis bajor schnitzelre, de végül nem bántam meg: nagyon jót dumáltunk a vendéglőssel. Kérdezte, hogy amerikai vagyok-e, vagy angol (gondolom, az útikalauzból vélhette, amit kiraktam az asztalra). Mondtam neki, hogy magyar vagyok, ő megkérdezte, hogy melyik városból. Mikor mondtam, hogy Budapestről, akkor egy olyan "a-ha"-val válaszolt, amit nem tudtam teljesen mire vélni. Nem volt sem negatív, sem pozitív, csak furcsa, ezért megkérdeztem, járt-e már nálunk. Mondta, hogy csak egyszer. Az édesanyja olasz, az édesapja bolgár, így megjárta már párszor oda-vissza az utat. De Budapesten csak egyszer volt, és akkor is eltévedt: bár hét nyelven beszél (felsorolta, de Te most ne kérd ezt tőlem), senki sem tudott neki segíteni. Azt mondta, félig nevetve, félig bosszankodva, hogy nem hiszi el, hogy még a taxisok közül sem beszélt senki még oroszul se. Gondoltam, biztosan csak le akarták húzni - három és fél óra alatt sikerült kikeverednie...

A pazar ebéd után (ha már olasz, akkor pizza, de azért hozzá bajor sör, desszertnek pedig tiramisu, végül egy kiváló eszpresszó) folytattam a kis sétám tovább, megnéztem még pár templomot, de mivel az idő eléggé előreszaladt (négy óra körül járhatott már ekkor), és bár a legfőbb látnivalókon túl voltam már, úgy döntöttem, rövidítek az útvonalon: még megnézem a St. Michaels-Klostert, aztán Klein Venedig-et (vagyis kis Velencét), aztán lassan hazafelé veszem az utam - ez a kettő is még nagyjából egyórás program. Valahogy megérezte a sors, hogy annyira már nem vagyok motivált ebben a városnézés dologban, mert a Szt. Mihály templomba nem lehetett bemenni valamilyen okból (ne kérdezd, mondták, de nem értettem, de nem kérdeztem rá, végül is mindegy, miért nem - nem és kész), így hát Little Venice felé vettem az irányt.

Ekkor már elég baljós fellegek kezdtek gyülekezni észak felől, és nem túl messziről már dörgés is hallatszott. A nem túl kidolgozott turistatérképnek köszönhetően sikerült egy kicsit elkavarodnom, így a zuhé pont azelőtt ért utol, hogy Kis Velencéhez érhettem volna. Gyors nyári zápornak indult, ezért beálltam egy fa alá egy ház oldalában. Ez az esőtől még megóvott volna, de nem sok védelmet nyújtott, amikor erősebb széllökések jöttek, ezért úgy döntöttem, hogy ha egy kicsit alábbhagy, lemondok Kis Velencéről is, és visszaindulok a kocsihoz. Nem volt szerencsém, 200 métert sem tettem meg, amikor nagyon rákezdett megint: ezúttal már borsószem nagyságú jéggel erősített. Gyorsan bemenekültem egy sikátorba, egy magas ház déli falához, ami elég jó menedéknek bizonyult az északi szélben. Még egy pár egész jó képet is sikerült innen készítenem (a gépet amúgy előzőleg elraktam, hogy ne ázzon szét.)

Szerencsémre, és persze az ilyen természeti jelenségek természetéből fakadóan, nem tartott sokáig, egy laza negyedórás kényszerpihenő után folytathattam utamat. Ugyan ez a vihar elvonult, de észak felé tekintve további felhőket láttam, így ezúttal már nem bíztam a véletlenre: még készítettem pár fotót, aztán visszaballagtam a kocsihoz, és szépen hazajöttem. Mondanom sem kell, verőfényes napsütésben vezettem végig... Na sebaj, ennek így kellett lennie - végül is én untam már a kultúrprogramot, hát megkaptam a magamét. Itthon úgyis várt még egy kis digitális utómunka a fotókkal (amiket megtekinthetsz a képtáramban), na meg ez a bejegyzés sem írta meg önmagát, úgyhogy tulajdonképpen panaszra semmi okom.