Bor, bor, bor

Végre eljutottam odáig, hogy a korábban beígért borpince-túra beszámolót megejthessem. Azért csak így utólag írom meg az élményeket, mert az események kissé összesűrűsödtek a nyaralás utolsó 2 napjára. Történt ugyanis, hogy kolléganőm, Hajni, valamint a barátnője, Eszti, végül de nem utolsó sorban Pepe barátom becsatlakoztak hozzám, így nem akartam az időt gépészkedéssel tölteni.

Vasárnapra volt megbeszélve a találka a strandra, ennek következtében hatalmas pancsolás és labdázással nyitottunk. A strand után következett az ominózus pincelátogatás, ami bár nem egészen úgy sikerült, mint előre elterveztük, de így is nagyon jól kis estét töltöttünk el. A szándék ugyanis az volt, hogy megnézünk két pincét a Szent György-hegy lábánál (előre tájékozódtam a helyieknél, hogy hova a legérdemesebb elmenni), ám a régiós buszjáraton kiderült, hogy a kinézett helyek egyike 6-kor, a másik 7-kor zár, és mivel a busz fél hétkor indult Badacsonyból, egyiket sem találtuk volna már nyitva. Gyors rögtönzéssel módosítottuk hát a tervet, így jutottunk el a Kisapáti mellett található Szent György pincébe.

Előtérben az isteni nedűt adó tőkék, háttérben
a Badacsony, a Szent György-hegy lankáiról nézve

Bár kicsit megvárakoztattak a megrendelt sajt-, hideg-, valamint hamutállal (a lassúság talán az előző napon rendezett lagzinak volt köszönhető, mely állítólag reggel 6-ig tartott), cserébe kiváló Juhfarkot kóstolhattunk. Ezt még egy kis hungarikum követte, ami Budai Zöld névre hallgat - valóban nagyon érdekes, nyersen zöld ízű, meglehetősen száraz, de összességében finom bor volt. Sajnos sokat már nem tudtunk időzni (és nyalakodni) a hegyen, mert el kellett érnünk a 9 után pár perccel érkező buszt visszafelé, hogy a lányok le ne késsék az utolsó vonatukat. Nem kerülhetem meg, hogy külön el ne elismerjem Eszti teljesítményét, ugyanis saját bevallása szerint nem szereti a bort, amihez képest tisztességgel helyt állt. :-)

Noha a pincelátogatás így elég rövidkére sikeredett, azért némi kultúra ragadt rám: többek között azt is megtudtam, hogy a Fischer borház megpróbálkozott egy kis újítással, Ausztráliából hozattak Shiraz tőkéket (ami már csak azért is érdekes próbálkozás, mert ugyebár ez a környék alapvetően fehér borairól ismeretes). Ezt később volt is alkalmam megízlelni, ugyanis Badacsonyban még azért betértünk a borhét záróestjére, mivel a vonat indulásáig még maradt egy bő fél óránk. Őszintén szólva, szerintem kicsit túl volt hűtve a Shiraz, ennek oka az volt, hogy helyszűkében - miként a legtöbb standon, itt is - csak egy egyszerű hűtőbe került be az összes bor és nem volt lehetőség külön temperálásra. Így viszont nehezen lehetett csak előcsalogatni a fajtára egyébként igen jellemző karakteres, fűszeres-gyümölcsös ízt, de kis türelemmel és némi óvatos melengetéssel azért sikerült.

Hétfő délelőtt ismét strandolással nyitottunk, természetesen az elmaradhatatlan labdázással a vízben. Sajnos a lányokat már nem sikerült elcsalogatnunk egy újabb vacsorára, pedig az is remekül sikerült, de persze az sem az eltervezett módon. Eredetileg a Bacchus vendéglőbe mentünk volna, ahonnan csodás látvány tárul az ember szeme elé vacsorázás közben: a Fonyódi hegyek fürdenek bíbor-aranyban, a lemenő nap fényétől izzó Balatonban. Sajnos a vihar közbe szólt, így el sem indultunk oda, mentő ötletként a szállásunktól három háznyira található - egyébként önmagában is kitűnő - Borbarátok étterem kínálkozott. A hirtelen jött változást szemernyit sem bántuk meg, fenséges étkeket fogyaszthattunk itt is, amit szintén egy, a térségre jellemző specialitással, Kéknyelűvel öblítettünk.

Esténk i-jére az tette fel a pontot, hogy vacsora után az étterem saját borpincéjébe betérve egy kivételesen jó kedvű (és már nem annyira szomjas) pincemesterbe akadtunk, akinek tréfái vetekedtek az ott található borokkal. Nagyon finom Sauvignon Blanc-t és Cserszegi fűszerest kaptunk, valamint egy igazi különlegességet: bodzabort, ami majdnem úgy készül, mint a bodzaszörp, csak itt a bodza finom íze Szürkebarátba ázik ki. Annyira megtetszett a dolog, hogy az előre betervezett Kéknyelűn kívül ebből is kénytelen voltam magammal hozni egy palackkal.

Így zárult hát az egyhetes badacsonyi nyaralás, és bár az elszakadást nagyban megkönnyítette a hétfőről keddre igen zordra forduló idő, azért alig várom, hogy visszatérhessek. Ha valakinek azért e beszámoló(k) olvasása közben megindult a nyáltermelése, akkor csak annyit ajánlanék, hogy ha csak teheti, menjen el Badacsonyba. Kiváló alkalom például a közelgő szüreti bál, melyet minden évben szeptember második hétvégéjén rendeznek meg.

Vitorlázás a Balatonon

Tegnap volt alkalmam eme szenvedélyemnek hódolni, már ha szenvedélynek nevezhetjük azt, amit az ember, bár nagyon szeret csinálni, mindössze pár évente egyszer él vele. Na nem kifejezetten, vagyis inkább közvetlenül rajtam múló okok miatt: egyrészt ez nem egy olcsó sport, másrészt, amikor Badacsonyban nyaralunk egy ismerősünk időnként felajánlja, hogy elvisz miket egy körre, aztán vagy sikerül ezen részt vennem, vagy nem. Idén szerencsére sikerült. :-)

Na persze mielőtt bárki azt hinné, hogy a vitorlázás csak pénz kérdése, el kell mondjam, hogy nagyon téved: igen komoly szaktudást igényel. Azon kívül, hogy az ember megtanulja, mi az a grósz, boom, spinakker (és még napestig sorolhatnám a különböző szakkifejezéseket) , na meg hogy a közel tíz-tizenöt különböző kötél mire való, és mikor melyikkel mit kell csinálni, komoly meteorológiai tudásra is szükség van, és persze egy jó adag helyismeretre, hogy a veszélyesebb helyzeteket elkerülje, és ne kelljen ráadásul szégyen szemre kimotoroznia a partra. Anno, mikor több mint tíz évvel ezelőtt itt dolgozhattam pár hetet a vízibicikli-kölcsönzőben, kapitányunk tanítgatott még a kis Kalózon, de amúgy is szegényes kis tudásom azóta teljesen megkopott, lévén nem nagyon volt alkalmam gyakorolni azóta.


Idén az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, szinte végig közel állandó sebességű, nem túl pöffös szelünk volt, így folyamatosan siklásban voltunk, nem kellett kényszerpihenőt tartanunk a közel négy órás túra alatt: Badacsonytomajból indulva elvitorláztunk Boglárig, majd vissza Szigligetnek, és végül onnan haza. Mivel a hajón a kellemes suhanásban az ember nem igazán érzi a nap erejét, jócskán lett színünk is: ha most indián lennék, jó eséllyel Vörösbegy lenne a nevem. :-)


Szereplők balról jobbra: a Badacsony; Torma Feri, a másodkapitányunk; a húgom; és Ábrahámhegy

Badacsony

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Badacsonytomajba az éves családi nyaralásra. Úttörő módon sikerült nem magunkkal vinni a fél csarnokot és még időben is elindulni. Ennek köszönhetően már nem sokkal dél után csobbanhattunk a hűsítő vízben, a bevásárlást meg a kora esti órákra hagytuk - pont akkortájt be is felhősödött egy kicsit, úgyhogy semmit nem vesztettünk.

Estére besétáltunk Badacsonyba, ahol a hagyományőrzésből még "Borhetek"-nek hívott Borhét zajlik, ami sajnos már csak nevében emlékeztet a régi színvonalra. Nagy csalódással tapasztaltam, hogy mennyire pang; bár dübörög a zene és villódzanak a fények az elmaradhatatlan vurstliban - néha még egy kis sikongatás is hallatszik - a lacikonyhás soron elvétve ültek csak az asztaloknál. Néhány táska- és pólóárus tolja még az ipart az egykori aranyásókat megszégyenítő kitartással, de a mólón már csak páran lézengenek, az egykor folyton dübörgő diszkó sötéten és csendes magányban álldogál a parton.

A legnagyobb kiábrándulást maga a főesemény okozta: már tavaly is kicsit meglepődtünk, amikor a beugró szintű - egyébként jó minőségű - borok árát 80-100 Ft/dl-ről felemelték 100-120-ra, de az idei áremelés már-már sokkoló volt: 200-ról indult az Olaszrizling, de Szürkebarátot 250 alatt nem lehetett találni, és persze a jobbakért 300-at is elkértek. Határ persze a csillagos ég, a kuriózumszámba menő jégborért minimum egy ezrest kértek, de az árlapokon láttam 1.800 forintos tételt is - meg sem mertem nézni, mi az, nehogy még kísértésbe essek.

Pozitívumként mindenképp meg kell említenem, hogy idén már sajtos pult is volt, de az árszínvonal tükrözte a borosokét. Sajnos ezzel ki is merült az általam tapasztalt jó dolgok sora. A legsajnálatosabb dolog számomra az volt, hogy az egész térséget betöltötte a borpincék standjaival szemben felállított színpadról mindent túlharsogó, lakodalmas rockot játszó "Tótum-faktum Hakni band" színvonaltalan "gyere velem bébi, én sem megyek sehova, lári-fári, subidú" macskazenéje, az elmaradhatatlan szintetizátorral kísérve.

Ahogy a mondás tartja, jó bornak nem kell cégér. Amit viszont itt láttam, az szerintem a borkultúra meggyalázása, letaszítása proli sorba: szerintem aki ezt a típusú szórakozást választja, annak nagyrészt - tisztelet a kivételnek - a bor csak beb***ni kell, és az se baj, ha csak kannás van. Szívszaggató látvány számomra, ahogy a Balaton egykori ékköve így süllyed el, és ez az esemény számít reklámnak, a Badacsonyi Bor népszerűsítésének.

Nagyon remélem, hogy ezzel a bejegyzéssel senki kedvét nem vettem el az "Öreglánytól". Szándékosan a bejegyzés végére tartogattam a legnagyobb kellemes csalódást: idén buszjárat indult, ami egy jelképes összeg ellenében egy szép nagy utat megtéve a környék pincéit és egyéb látványosságait érinti, így akinek kulturálódásra szottyan kedve, van lehetősége rá, anélkül, hogy előzetes kutatások és rákészülés után, gyalog nagy utat megtéve, vagy a jogosítványát kockáztatva (ne adj'isten a legszebb örömökről lemaradva) jusson el egy-egy pincébe. Természetesen be is fogok nevezni erre a versenyszámra, és reményeim szerint egy épületesebb bejegyzésben meg is osztom majd élményeimet az igen tisztelt nagyérdeművel.

Egy görbe este

Lightosan indult, meló végén, egy "nem iszunk meg egy sört?" felkiáltással. Gyors logisztikázás - hol rakom le a kocsit, hogy jutunk haza, hogy megyünk holnap melóba... - után eldöntöttük, hogy lenézünk a Vagonba a Városligetben. Így is tettünk. Bár úgy indult, hogy hárman leszünk, végül csak ketten mentünk. Két jó sört és egy remek, lilahagymás, pirospaprikás zsíros kenyeret magunkévá téve úgy éreztük, hogy ez az este tartogat még számunkra valamit.

Ebbéli reményünkben, és persze rég nem látott Levcsó barátomat meglátogatandó, átsétáltunk a Dürer-kertbe. Cimborámat ott is találtuk, aki egyből jó fajta ágyas-mézes pálinkával fogadott minket. Pepe folytatta a sörözést, én átálltam villányi portugieserre. Még mindig kicsit pangós volt az este, annak ellenére, hogy azért szerdához képest nem voltak kevesen. Némi szórakozást keresve a csocsóasztal felé vettük az irányt, de pár sikertelen, illetve félsikeres próbálkozás után (először nem akartak velünk játszani, aztán a gép nyelte be az 50-esünk, bár három labdát adott - hoztuk is a meccset 2:1-re), úgy döntöttünk, hogy a pultnál folytatjuk mulatozást.

A további folyadékpótlások közepette hamar kinyújtózkodtunk a takarónk végéig, ami hó végéhez közeledvén eleve nem volt túl hosszú. Levcsó jóvoltának is köszönhetően egy kicsit, torok azért nem maradt szárazon. Elmélázgatva a munkakörülmények nehézségein - pl. amikor egy meglehetősen megnyerő kolleginával van az ember nap/esthosszat összezárva - ültünk ott, amikor is odalépett Tomi, a messzire szakadt hazánk fia (saját bevallása szerint 4 órával azelőtt még Kairóban, 15 órával korábban még Thaiföldön volt), hogy nincs-e kedvünk csocsózni, elbűvölő lányokkal együtt.

Hát hogy a viharba' ne lett volna?! A csocsózásból aztán beszélgetés lett, odaültünk az asztalukhoz. Megdöbbentő, hogy milyen nyíltsággal tudtunk beszélgetni munkáról, vágyakról, tervekről, álmokról, múltról, életútról, vagy bármiről. Nem tudom, hogy ez a külföldön eltöltött időnek tudható-e be, vagy pont fordítva van: a hasonlóan nyílt emberek jutnak el ilyen messze a hazájuktól és valósítják meg álmaikat a világ másik végén. Azt hiszem, ez már a tyúk és a tojás esete; ez viszont szemernyivel sem csökkenti élményeink értékét, amikkel e nagyszerű este során gazdagabbak lettünk.

Sehol se talállak

Ülünk a teraszon, a hintaágyban ringatózva. A balatonparti nyárestet a tücskök ciripelése és a rádióból halkan duruzsoló, időnként jazzes, időnként latinos melódiák varázsolják még balzsamosabbá. Csak a lakásból kiszűrődő gyenge fény és a fel-fel izzó cigaretta tompítja a csillagok ragyogását. Beszélgetünk gyerekkorról, jelenről, nagy tervekről, vágyakról. Majdnem teljesen idilli a hangulat, de mégis hiányzik valami. Egészen pontosan valaki. Ő konkrétan tudja, ki, én csak ködösen sejtem, milyennek kéne lennie. Ülünk, beszélgetünk, és nem értjük, mit nem csinálunk jól...

Acht komma fünf (8.5)

Ezúttal sokkal jobban sikerült a pörkölt, igaz, könnyítettünk is a feltételeken: mivel a lábszár nem nyerte meg a tetszésem, ezért lapockát vettünk. Viszont nem volt kimért paradicsom, csak fél kilós kiszerelésben, így az helyből kimaradt az alapanyagok közül, noha egy igazi bográcsos éteknek ez szerintem elengdhetetlen részét képezné. Végül is azért elég jót sikerült összehozni, bár szerintem egy kicsit túl bőven bántam az olajjal - a múltkori kudarc után - attól való félelmemben, hogy lekap a hagyma.

Az előrelépés azért így is érezhető volt, ami persze nem nagy szó a múlt heti után. Mindent egybe vetve azért talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez alkalommal egész jól sikerült. Tanúim lehetnek ebben Pusiék is, akik a múltkorit nem kóstolták, így elfogulatlanul nyilatkozhatnak a legfrisseb szerzeményemről. A pörihez kiváló kiegészítőként szolgâlt apukám saját titkos receptje alapján készített kovászos uborkája. Az estére a koronát még pár korty jó borral és - Pusinak és Évinek köszönhetően - némi Jägermeisterrel, majd az azt követő beszélgetéssel tettük fel.

Nem vész el csak átalakul

Vagy mondhatnám úgy is, hogy nem tűnt el, csak nem nagyon jelentkezik. Mármint én. Visszatérésem óta kicsit hajtósabb időszak volt, ami remélem a napokban lecseng. Legalábbis erről volt szó. Na mindegy, hagyjuk is a munkát. A szürke hétköznapokba csak egy kis mozizás hozott színt, mert hogy a héten - nagyjából fél év kihagyás után - két filmet is megnéztem: az Jégkorszak 3D-t, illetve a Másnaposakat. Lévén, hogy először voltam 3D-s moziban, nagy élmény volt az Ice Age, de azért önmagában sem lett volna rossz, hozta a szokásos színvonalat. A Másnaposokról csak annyit, hogy én halálra röhögtem magam, de persze nem mindenkinek jön be ez a fajta poén.

A hétvégéimet mostanában a Balcsin töltöm Pepe barátom jóvoltából, ami kellő kikapcsolódást nyújt az agyzsibbasztó hét után. Na most, mivel ott nincs internet, meg igazából nincs is nagy történés - ez a jó benne, igazi "nyugdíjas" pihenéseket csapunk - így nem is nagyon írtam. Múlt hétvégén mondjuk bográcsoztunk egyet, ami ígéretesen indult: marhalábszár pörkölt, természetesen sok hagymával és egy kis paradicsommal és paprikával megalapozva. Szégyen szemre a végén nem fordítottam kellő figyelmet rá és jól lekozmált. Méltó büntetésem (amit magamra mértem) másnap a bogrács tisztítása volt, ami egy délelőttömbe került. De sebaj, ha az ember leesik a lóról, azonnal vissza kell ülni rá, úgyhogy nem adom fel, legközelebb több odafigyelés és minden jó lesz!

Sajnos egy szomorú eseménnyel is szembesültünk, még a múlt hét előtti hétvégén: eddigi kedvenc (balatonfűzfői) törzshelyünk sajnos áldozatul esett egy kicsit a válságnak (persze lehet hogy csak egy kis szezon eleji botlás volt): bár az árak nem emelkedtek, az adagok nagyjából felükre csökkentek. Szerencsére viszont egy kedves helyi ismerősünk jóvoltából új vendéglőre leltünk, ami hozza a megszokott színvonalat, elfogadható áron. Hogy ne legyen kéretlen reklám, a részleteket (helyszín, odatalálás, stb.) szívesen megosztom bárkivel privátban.