Az utolsó levél

... Erlangenből. Egyelőre. Legalábbis nagyon remélem, hogy még lesz alkalmam és lehetőségem visszatérni ide. Nagyon megszerettem ezt a várost, a kollégákat, azt itteni életet. Mindent egybevetve, az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lesz már kicsit hazamenni, több időt a családommal, a barátaimmal tölteni, mert már nagyon hiányoznak. Viszont azt is tudom, hogy ugyanígy fog hiányozni Erlangen is. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom, de érzem belül, hogy ez még nem végállomás - már ami hazamenetelt illeti.

Bár 4 óra múlva indulok (addig még alszom egyet), most kezdem csak elhinni, átérezni, hogy most ez a rész itt lezárul. Az utolsó pillanatig, míg el nem kezdtem bepakolni a dolgaimat az autóba, míg a porszívót nem fogtam a kezemben, hogy kitakarítsak még egyszer a szobában utoljára, az egész olyan távolinak hihetetlennek és valótlannak tűnt. Még délután is úgy éreztem magam, mint egy jó nyári gyerektábor végén, amikor két hétig teljesen kiszakadtál az addigi környezetedből és csodásan érezted magad a kis pajtásaiddal, és visszagondolsz minderre a tábortűz melett ülve, és bár enyhe szomorúságot is érzel, hogy most ennek vége, de tulajdonképpen az élmények, amiken keresztül mentél csordultig töltik a szíved örömmel.

Nem mondom, hogy bent, az irodában, amikor a kollégáktól búcsúztam, nem szorult el egy-egy pillanatra a torkom, vagy a folyosón menve ne éreztem volna, hogy kicsit megnedvesedik a szemem. De mindent egybevetve, tényleg csupa jó emlékkel térek haza, nincs egyetlen rossz dolog sem, ami itt velem történt. Na de ennyi elég is a szentimentalizmusból, ideje lezuhanyozni, aztán aludni egy keveset, hogy a hazaúton friss és éber legyek. Ezekhez már csak egy sportos elköszönés dukál: A magyarországi viszontlátásra, viszont hallásra, viszont olvasásra! ;-)