Az Őrangyalom

Hogy velem mindig kell történnie valaminek az autópályán...?! Épp békésen haladok 110-zel Ausztriában a belső sávban (sebességkorlátozás volt, nem nyaralni járok oda), amikor is a külső sávban srégen mellettem haladó autó teljesen váratlanul és minden jelzés nélkül elkezdett behúzni elém. (Hosszirányban a köztünk levő távolság nagyjából -40 cm volt.) Azonnal fék, persze nem satu, mert akkor ottmaradtam volna, de láttam, hogy ez is kevés, nincs más választás: balra pont van egy autó szélességnyi fű - mondjuk kicsit lejtett kifelé, meg a szélén már fák álltak, de ezzel kellett beérnem. Természetesen fék fel, mert keringőzni valahogy nem akartam.

Na, az autó a füvön mintha meg is kapta volna az első korcsolyaszettjét... Hirtelen kormánymozdulatról ugye szó sem lehetett (az előbbi keringős okok miatt), a kisebbekre persze meg nemigen reagál ilyenkor a gépjármű. Igen ám, de jött a kis fényvisszaverős oszlop, amit ugye 50 méterenként muszáj kirakni, azt valahogy azért mégis csak jó volna kikerülni - gondoltam -, úgyhogy, még mindig vagy 70-nel haladva, óvatosan balról megkerültem (merthogy jobbra még mindig a másik autó volt, meg amúgy is már arról volt célszerűbb), aztán belenéztem a tükörbe, és mivel nem jött épp senki, szépen visszacsalinkáztam az aszfaltra. (Ekkorra már lessult annyira a gép, hogy jobban vegye a kormányról jövő információkat.) Mindez nagyjából 3 másodperc alatt játszódott le, és olyan szinten jöttek ösztönből a mozdulataim, mintha egész életemben ezt csináltam volna - mondjuk komolyan gondolkodni, hogy most mit is csináljak, amúgy sem lett volna időm, pánikolni meg felesleges. (Itt azért megjegyezném, hogy lehet, hogy nem volt hiába a sok számítógépes autós játék...)

Persze a másik autós azonnal húzott ki a leállósávba és bevárt, hogy élek-e, meg minden. Én szépen kiálltam mögé, kiszálltam, és megkérdeztem, hogy ő jól van-e. Szegény csaj szinte szóhoz sem jutott, szerintem ő sokkal jobban megijedt, mint én - mondjuk ő volt a hunyó, szóval volt is mire... Szabadkozott is bőszen, hogy nagyon sajnálja, pont nem látott engem a tükörben, meg bocsánat, stb. (Ennél a pontnál hívnám fel sofőrtársaim figyelmét a forgalom folyamatos figyelemmel kísérésének fontosságára!) Megnyugtattam, hogy velem minden oké, aztán visszaültem a kocsiba, majd mindketten tovább hajtottunk. Lehet, hogy egy teára azért meghívhattam volna, hogy tényleg megnyugodjon és ne eméssze magát - na meg ismerkedésnek sem rossz... ;-) - de ez már sajnos csak utólag jutott eszembe, amikor már messze magam mögött hagytam. A legjobb az egész sztoriban az volt, hogy utána olyan földön túli nyugalom szállt meg, mintha annyi történt volna, hogy a körúton elejtettem volna a zsebkendőm, aztán felvettem volna, és ezzel le is van tudva az egész. Úgyhogy ebben is maradtam magammal, megköszöntem az Őrangyalomnak és autózgattam békésen tovább, míg csak épségben vissza nem értem Németországba.