Világgasztronómiai hét Erlangenben

Az elmúlt hét igencsak hosszúra sikeredett, bár ha igazán pontos akarok lenni, akkor leginkább tartalmas. Hétfőre vendégségbe hívtam két itteni kollégát, Marcot és Matthiast - maga a meghívás már több, mint két hete megtörtént, csak folyton el kellett halasztani, mert mindig közbejött valami. Lényeg a lényeg, hogy hétfőn szerét ejtettük. Megígértem nekik, hogy csinálok igazi magyar pörköltet nekik. Matthias már akkor szó szerint azt kérdezte, végre igazi ételt fog enni, fűszereset, olyat aminek íze is van?

A történethez hozzá tartozik, hogy a pörköltet én leginkább nokedlivel szeretem, de azt ugye nem olyan egyszerű csinálni. Már otthon, Magyarországon rákészültem a dologra, mivel Anyunak két nokedliszaggatója is van, megbeszéltem vele, hogy az egyiket kihoznám magammal - na annak rendje és módja szerint felejtettem otthon. Sebaj, vettem itt egyet, csak ezen kisebbek a lyukak és nem sima az alja, hanem a lyukak kis félkarimában folytatódnak, így nem kerekded, hanem hosszúkás nokedlik születnek. Ezzel nem is lenne semmi baj, csak ehhez egy kicsit hígabbra kell csinálni a nokedlitésztát. Ez a tudás persze kemény tapasztalat árán született - fél óráig masszíroztam minden egyes adagot, mire sikerült átnyomni a szaggatón. Szerencsére három menetből meg is voltam, mert csak fél kiló lisztből csináltam a tésztát...

A pörkölttel egyszerűbb dolgom volt, mondjuk abban kicsit több rutinom is van már. Azért a biztonság kedvéért erre is jól rákészültem, legutóbbi otthonlétemkor feltankoltam pirospaprikával, pirosarannyal, gulyáskrémmel és erőspistával. A várt hatás nem is maradt el, elhangzott a legszebb dicséret, ahogy a bizonyos tésztareklámban van: Matthias hatalmas borjú szemeket meresztett rám, úgy kérdezte meg, hogy kaphatna-e még egy tányérral. Persze Marco sem volt rest, ő is egyből tartotta az övét, amikor szedtem. Szegény Daninak nem is maradt, mert aznap este sokáig bent kellett maradnia dolgozni, és csak később csatlakozott hozzánk.

Másnap azért kárpótoltam őt, mert hogy keddre a főnöknőmet, Elkét és még egy kolléganőmet, Karent vártuk vacsira. Őket is már korábban meghívtam, csak nekik sem volt jó hamarabb, így jött össze, hogy gyors egymásutánban kellett nagyot alkotnom. Végül Karen sajnos mégsem tudott eljönni, de akkor már nem akartam halasztani az estét, mert már megvettem a nyersanyagot és nem akartam hogy megromoljon (kettőnkre meg sok lett volna). Mivel Elke annyira nincs megveszve a húsért, kitaláltam, hogy gombapaprikást csinálok. Persze milyen már a gombapaprikás nokedli nélkül??? Az előző napi küszködésből tanulva, sikerült tökéletes állagúra keverni a tésztát. Nagy sikert is arattam vele: Elke megkérdezte, hogy hol sikerült ilyen jó előregyártott nokedlit vennem, mert ő ritkán talál. Amikor mondtam neki, hogy nem előregyártottat vettem, hanem magam csináltam, majd' leesett az álla. És persze a gombapaprikás is nagyon ízlett neki. Előre megkérdeztem, mennyire bírja a csípőset, és sikerült pont olyan pikánsra csinálni, hogy neki is ínyére legyen.

Szerdára beterveztünk egy kisebbfajta hétközi bevásárlást. Mivel közben megjött a fizu is, a még szükséges dolgokat (pl. vasalódeszka, pár liter tej és üdítő, stb...) is gyorsan felvettem a képzeletbeli kis bevásárlólistámra. Ahhoz képest, hogy nem akartunk túl sok mindent venni, sikerült úgy bevásárolnom, hogy a végén Danitól kértem még kölcsön 20 eurót a kasszánál, és ő is épphogy ki tudta fizetni az ő dolgait. (A boltban csak EC-s bankkártyával lehet fizetni, Visával és MasterCarddal nem, nekem persze Visa az otthoni, az ittenit meg még nem kaptuk meg.) Ennél csak a hazafelé úton vert le jobban a víz, mert persze nem mentünk autóval, mondván, úgysem veszünk sok mindent. A mintegy 500 méteres távon kb. 17-szer álltunk meg, kezet váltani a csomaggal, olyan nehéz volt... (Ezúton is respekt Anyukámnak, aki ezt majd' minden hétvégén eljátssza a csarnoktól hazáig.) Gondolom a járókelők azért jól szórakoztak a látványon, amit nyújtottam, vasalódeszkával a hónom alatt és négy nagy szatyorral a kezemben totyogva, mint valami pingvin a Déli-sarkon - mert a történethez az is hozzá tartozik, hogy aznap este kezdett szakadni a hó.

A csütörtök esti program ehhez képest kész felüdülés volt: Dani barátnőjét, Krisztit vártuk, kimentünk elé nürnbergi reptérre. Megérkezését, a lepakolás után meg is ünnepeltük egy gyors kis sétával a belvárosban - amitől teljesen el volt ámulva - majd egy óriási vacsival a háztömbünkben lévő ír sörözőben. Amikor megérkeztünk, épp nem volt üres asztal, de a pultos srác nagyon kedves és közvetlen volt, mondta, hogy az egyik asztalnál épp fizettek, rájuk néz, hogy maradnak-e még, vagy már mennek, mert akkor egyből le is ülhetünk a helyükre. A srác egy percen belül még kétszer fordult vissza, hogy máris, máris, kis türelem, meg időközben még egy asztalnál fizettek, úgyhogy mindenképp lesz ülőhelyünk. Már-már én kezdtem zavarba jönni.

A hely egyik nagy specialitása a hamburger. Na nem olyan mekdonáldsz-féle kis nyamvadt szendvicskékre kell gondolni! Szándékosan, a sportszerűség és a másokra való tekintet miatt ;-) nem mellékelek képeket, de azért egy kis gasztronómiai élménybeszámolótól nem tudok eltekinteni. Kriszta chicken burgert kért, mi Danival a "blue cheese burger" mellett döntöttünk, persze "daddy burger" opcióval - ez nem más, mint hogy dupla húsival gyártják le a kiválasztott étket. Ha fizikai paraméterekkel akarnám csak jellemezni, akkor annyit mondanék, hogy kb 15 cm magas, az átmérője kicsit több ennél - de ezzel pont a lényeget hagynám ki! Isteni finom, dupla marhahúspogácsa, kiváló fűszerezéssel, friss zöldségekkel és persze a márványsajt (Dani szerint camembert) mennyei ízével... Na meg persze köretnek sült krumpli és majonézes káposztasaláta, és hozzá kiváló Fosters sör.

Amikor a pultos kihozta a Dani és az én szendvicsemet, nem győzött szabadkozni, hogy Kriszta szendvicse viszont valahogy lemaradt a cetliről, ami a chefnek ment, mert állítólag nem fért rá a nyomtatásnál, ezért arra várni kellett 5 percet. Amikor kihozta, mondta, hogy kárpótlásul dupla adag csirkehúst tettek bele. Mindezek után, amikor fizettünk, hozzátette, hogy a késés miatt az egyik sört nem számolta hozzá a számlához, és nagyon röstelli magát. Végül úgy köszönt el, mintha a a legjobb barátaitól, vagy a testvéreitől venne búcsút. Na ezt nevezem vendéglátásnak - nem is kérdéses ezután, hogy mi lesz az itteni törzshelyem!

A péntek estét, a fárasztó hét utáni könnyed levezetésként egy közeli kínai étteremben ünnepeltük meg. Na nem gyorskajáldában, hanem rendes étteremben, ahol hatalmas aranyszínű Buddha szobor vár a bejáratnál, gyönyörű, tipikus kínai vörös-arany belső díszítés, sárkányokkal meg mindennel. Az étlap is kiváló, de van büfé is - mármint kész és nyers húsok, köretek, zöldségek, desszertek. Itt is sikerült egy nagyon jót étkezni: Dani rendelt egy leírhatatlanul finom kacsa menüt (amit sikerült konzekvensen kétszer is lenyulaznia), Kriszta és én pedig a büféből csemegéztünk, desszertként az elengedhetetlen sült banánnal zárva. Degeszre ettük magunkat, ismét.

A ma reggelt igazi bajor virslivel indítottuk, majd röpke bevásárlás után még betértünk egy cukrászdába, Dani közelgő szülinapját egy jelképes "tortával" megünnepelendő: ők egy-egy finom barackos túrókockát ettek, én pedig egy lekváros fánkkal tettem magam boldoggá. Azt hiszem egy ilyen hét után a szombati ebéd legfeljebb egy sajtos-tejfölös tészta lehet... -ett volna, mert ezt a hetet nem lehetett nem egy kiváló lasagne-ével (még ha mélyfagyasztott is) és pár pohár finom ausztrál shirazzal zárni. :)