Kicsi a világ

Tegnap Krisztivel beszélgettünk a folyosón a munkahelyen, amikor is jött két portás, valamit nézegettek az ajtókon. A folyosó nem túl széles, két ember elfér egymás mellett, de aztán ennyi. Kriszti az egyik falnak, én a másiknak támaszkodva állt, így amikor a portások odaértek hozzánk, köszöntek, illedelmesen elnézést kértek, hogy átmennének köztünk. Köszöntünk mi is, majd mondtam nekik, hogy persze, nyugodtan. Krisztivel folytattuk a beszélgetést, mire az együk portás visszafordult, és mondta, hogy "Jó napot!". Magyarul! Egy pillanatra furcsán néztünk Krisztivel, de aztán visszaköszöntünk mi is magyarul, mire ő, nem kis meglepetésünkre, enyhe akcentussal ugyan, de tökéletes nyelvtannal mondta, hogy "Értem én ám a magyar beszédet." Így hát szóba elegyedtünk vele, elmesélte, hogy ő is Magyarországról származik, egészen pontosan Szegedről, de már 15 éve itt él, még gyerekkorában költöztek ide.

Ami egy kicsit furcsa volt a beszédében, hogy végig magázott minket, de lehet, hogy ez már csak a német nyelvi szokások miatt volt így. Egyébként, ahhoz képest, hogy tizenöt éve itt van, nagyon jól megőrizte a nyelvtudását, ezt mondtam is neki, mire szabadkozott, hogy hát mégis csak ez az anyanyelve, meg hát a szülei máig magyarul beszélnek - az édesapja is kint él Németországban. Erre annyit feleltem, hogy találkoztam már olyan magyarral (sajnos), aki csak öt éve él külföldöni, de máris többet "felejtett". Mondta még, hogy nagyon jó magyar beszédet hallani, és hogy ha reggel jövünk be a portán, nyugodtan köszönjünk neki "Jó napot!"-ot.

Ma reggel így is lett, ő volt szolgálatban, úgyhogy hatalmas "Jó napot!"-tal üdvözöltük. Felragyogott az arca, félig felállt a székéből és még integetett is, úgy köszönt vissza ő is magyarul. Látszott az emberen, hogy minden porcikáját átjárja a boldogság, hogy honfitársaival találkozik ismét, és magyarul köszönnek neki és ő magyarul köszönhet vissza. Nagyon megérintett engem is ez a dolog - egyből eszembe is jutott az a bejegyzés, amit a honvágyról írtam. Szeretném az akkori álláspontomat a fentiek tükrében úgy revidiálni, hogy van bennem egy érzés, ami mélységes örömmel és boldogsággal tölt el, amikor a származásomra, a földijeimre, az enyéimre gondolok, ugyanúgy, ahogy ennek az embernek az arcára ült ki ma reggel.