"A Hard Week's Night"

A világ talán legismertebb zenekarától, a Beatles-től kölcsönöztem e bejegyzés címét. Mint bizonyára sokan észrevettétek, sosem beszéltem munkáról a blogomban. Ezen továbbra sem kívánok változtatni, de ezúttal egy kis kivételt kell tennem a történet érthetősége érdekében. A múlt héten új munkakört kaptam a munkahelyemen. Az eddiginél jóval komplexebb folyamatok határozzák meg a mindennapi munkámat, és nagyon sokat kell tanulnom. Az elmúlt két hétben jó későig voltam bent szinte minden nap, jóformán nem is nagyon jutott időm másra. Persze a munka melletti nyelvtanfolyam még rátett minderre egy lapáttal. Mindazonáltal, panaszra nincs okom, élvezem amit csinálok, rengeteg új dologgal ismerkedem meg, és a korábban megszerzett tudásomat is kamatoztatni tudom.

De hogy hogy jön mindez ide? A hosszú és fárasztó hét után erős késztetést éreztem, hogy az egészet egy jó sörrel leöblítsem. Szerencsére Pusi barátomék sem voltak restek, nem kellett őket külön győzködni, egyből kaptak az alkalmon. Az estéből egy kiváló, hosszúra nyúló és mély beszélgetés lett, amire már régen szükségem volt. Sok minden szóba került, de mivel ezek nagyrészt magánjellegű dolgok, ezért leplezze ezeket jótékony homály. Ami viszont nagyon fontos, hogy e beszélgetés során mondtam ki talán először azt (ami egyébként valamilyen szinten már rég megfogalmazódott bennem), hogy az ilyen típusú beszélgetések számomra milyen fontosak, és mennyire részét képezik azon kevés dolognak, amiből erőt tudok meríteni, amivel feltöltekezem.

Ez különösen fontos dolog a mostani kemény hétköznapok tengerében, amik nagyon is igénybe veszik az embert. Egy jó beszélgetés, az őszinte szavak, melyek nem bántanak, de segítenek előrébb lépni a problémákban, nem érnek fel semmi mással. Ahogy Pusi mondta - megpróbálom hűen visszaadni -, ha őszintén beszélünk egymással, és elmondjuk a véleményünk (ami adott esetben nem feltétlenül egyezik), azzal mindketten többek leszünk. Ehhez én csak annyit tettem hozzá, hogy ha nem tudnánk így elmondani ezeket a dolgokat, akkor nem is ülnénk ott, és talán közünk sem lenne egymáshoz. Szerencsére ott ültünk és elmondtuk, és nagyban egyetértettünk abban, hogy erről szól a barátság.

Eltűnés, megkerülés

Ahogy annak már Andi is hangot adott az előző bejegyzésemhez fűzött hozzászólásában, kicsit eltűntem, legalábbis azok számára, akik elsősorban itt kaptak hírt rólam. Nincs ezen mit szépíteni, ez sajnos így van. Mióta hazajöttem Németországból, sokkal több időt tudok tölteni a szeretteimmel, barátaimmal, így egyrészt kevesebbet ülök a gép előtt, másrészt, mivel az élményeim nagy részét barátaim társaságában szerzem, ezért nem volt akkora a késztetés, hogy le is írjam őket. Belátom, ez nem volt szép dolog tőlem, hisz vannak, akikkel továbbra sincs személyes kapcsolat, vagy legalábbis nem olyan gyakori, mint azt adott esetben szeretnénk. Következzék hát az újabb bejegyzés, amit bizonyára már sokan vártatok, most végre nem hiába. Ja, és ezúton is köszönöm a kitartást, és külön köszönöm Andinak, hogy nem hagyott eltűnni! :)

Mostanában az építőiparban tevékenykedek szabadidőmben. Mielőtt bárki azt hinné, feketén dolgozok valami építkezésen, szeretném eloszlatni az aggodalmakat. Mindössze annyiról van szó, hogy ismeretségi körömben két emberke is szert tett egy új otthonra, és ezek felújításában volt szerencsém segédkezni egy kicsit. Bontottam tetőt, falat, fürdőszobát, segítettem csempét rakni, tapétázni, karnist fúrni, bútort összeszerelni meg hasonló izgalmas dolgokat csinálni. Ez több oldalról is rendkívül élvezetes volt számomra: egyrészt jó társaságban, vidáman ment a munka, másrészt rengeteg hasznos dolgot tanultam, amiket reményeim szerint kamatoztatni is fogok tudni, amikor majd én is odajutok, hogy a saját kis fészkemet megrakom, harmadrészt, mivel még mindig nem sikerült visszakeverednem edzeni, jót tett egy kis fizikai munka az állandó ülés mellett.

Ezen kívül még voltam párszor moziban, pókereztünk nagyokat (a legutolsó pont tegnap volt Sanyáéknál, ami nagyon jól sikerült), volt egy kis pancsolás fürdőben, legurult egy-két sör baráti beszélgetés közben, kerültek elő rég nem látott emberek, szóval zajlott az élet, ahogy azt neki tennie kell. Ezen kívül még a nemét-tanulás tölti ki az időm egy részét, mert hogy beiratkoztam egy kis tanfolyamra, hogy a kint felszedett tudás ne vesszen kárba, sőt, csiszolódjon tovább, mert azért a nyelvtanon van mit letisztázni még, és a szókincsnek sem árt soha a fejlődés. Nos, dióhéjban ennyi történt, mióta nem jelentkeztem. Igyekszem a jövőben nem elhanyagolni Titeket, kedves olvasóim, és gyakrabban jelentkezni. Addig is mindenkinek minden szépet és jót kívánok!

Békesziget

Vannak békeszigeteim: olyan helyek, ahol megnyugszom, feltöltődöm. Most is az egyik ilyen kis szigetecskémen ülök. Lejöttünk hétvére Badacsonyba, amolyan nyárzáró bulira. Szeretek itt üldögélni a teraszon. Egyszerűen olyan szinten természetes ez a hely, hogy az már-már mesébe illő.

Nincs túl jó idő. Felhős az ég, hűvös szél fúj. Nekem mégis jó. Ülök, olvasgatom az új szerzeményem - Kurt Vonneguttól az Isten hozott a majomházban. Közben bort kortyolgatok, időnként rágyújtok. Néha abbahagyom az olvasást egy kicsit, nézem ahogy szemben Fonyódnál kisüt a nap. Vagy a baljós, igen csak sötétszürke felhőt, ami Szigliget felől közeleg.

Kortyolok, rágyújtok, és olvasok tovább. Amint belekezdek, Pusi hív: most indulnak Pestről, két-, két és fél óra múlva itt vannak. Gyűlik a csapat. Idő közben az iménti baljós felhő fölém ér és beváltja sötét igéretét. Esni kezd, bemenekülök. Mire elhelyezkedem az ágyamon, már alább is hagy. Nekem így is jó, olvasok tovább.

Nem tud kizökkenteni a nyugalmamból. Ez itt és most: Békesziget.

Fesztivál

Megkésve (bár, de törve nem) írom ezt a bejegyzést, amiért a nagyérdemű szíves elnézéstét kérném. Nem is húznám az időt mentegetőzéssel, csapjunk inkább egyből a közepébe! Múlt hétvégén Sanyi barátom nagylelkű meghívásának eleget téve Jenőn jártam, ahol is immáron többedik éve kerül megrendezésre a Jenő-feszt, egy családi-baráti zenélős-bográcsozós-iszogatós igazi örömfesztivál. Három zenekar lépett fel a rögtönzött kis "színpadon" (ami egyébként amolyan fészer-féleség), és mondhatom, mind a három nagyon kitett magáért. Természetesen a közönség sem maradhatott el, sacc-per-kábé 50-60-an gyűltünk össze, totyogós kicsiktől kezdve deres szakállúig mindenféle korosztályból, különböző családi vonalak és ismeretségek révén.


Némi "üdítő" elfogyasztását követően páran már igen oldott hangulatba kerültünk, megindult a "táncikálás", először ki-ki magában, majd egyre többen összeakaszkodva, míg a szelídebb duhajok ülve élvezték a koncerteket. A folyékony bátorítóktól ösztönözve egyéb versenyszámok is indultak, Sanyi kedvese, Ildi például cigánykerék-tudását bizonyította igen lelkesen. A koncertek befejeztével néhányan (köztük persze jómagam is) férfiasabb sportokban vezettük le feles energiáinkat: Sanyával és Pusival óriásit birkóztunk a végén - persze csak játszósan, odafigyelve egymásra. Na jó, másnapra azért akadt egy-két apróbb lila folt, hogy legyen mivel hencegni. :)

A hétvége főszereplője - a zenekarok mellett természetesen - Ildi öccsének, Gábornak (aki egyben a házigazda is) a szülinapi ajándéka volt, amibe kicsit én is belekontárkodhattam: egy szúnyogháló ajtó, amire már nagyon vágyott. Az előzetes becslésekhez képest ("egy óra alatt összedobjuk") kicsit lassabban készült el, de a felmerülő akadályokat egytől egyig leküzdve, nagyon szép munkát végeztünk (mások mondták, nem magamat akarom dícsérgetni). Sajnos fel már nem került a rendeltetési helyére, mert Gábor telente szeretné leszerelni, viszont nem levehetős zsanérok lettek hozzá véve, így ez majd egy következő körben lesz pótolva.

(Képeket ezúttal már nem csak ez én "szemszögemből" láthattok, Sanya és Norbi is csattintgatott bőven.)

A hétfő este egy másik fesztivál fényében telt: természetesen a Tankcsapda 20-ik jubileumi koncertjéről van szó. Pepével és pár kollégával látogattunk ki, de le volt fixálva a találka kint Danival, DB-vel és persze Pusiékkal. A kijutás kicsit ugyan kalandos volt: kocsival sikerült 1,5 óra alatt teljesíteni a távot a melóhelytől, mivel a fél budai rakpart fel van túrva. Így hát sajnos lemaradtam az előzenekarként játszó Kowalski meg a Vega nagy részéről, de utólag be kell valljam, úgy érzem nem vesztettem sokat - nekem albumon jobban tetszenek, mint élőben. Ellenben a Tankok nagyon kitettek magukért, fergeteges, közel 3 órás zúzással ajándékoztak meg minket (és persze magukat) a jeles alkalomból. Az este szomorú tapasztalata, hogy mi sem fiatalodunk, legalábbis kéne valamit mocorogni koncerten kívül is, mert nem bírtuk úgy a húsdarálót, ahogy szerettük volna.

Na hol vagyunk???

Bor, bor, bor

Végre eljutottam odáig, hogy a korábban beígért borpince-túra beszámolót megejthessem. Azért csak így utólag írom meg az élményeket, mert az események kissé összesűrűsödtek a nyaralás utolsó 2 napjára. Történt ugyanis, hogy kolléganőm, Hajni, valamint a barátnője, Eszti, végül de nem utolsó sorban Pepe barátom becsatlakoztak hozzám, így nem akartam az időt gépészkedéssel tölteni.

Vasárnapra volt megbeszélve a találka a strandra, ennek következtében hatalmas pancsolás és labdázással nyitottunk. A strand után következett az ominózus pincelátogatás, ami bár nem egészen úgy sikerült, mint előre elterveztük, de így is nagyon jól kis estét töltöttünk el. A szándék ugyanis az volt, hogy megnézünk két pincét a Szent György-hegy lábánál (előre tájékozódtam a helyieknél, hogy hova a legérdemesebb elmenni), ám a régiós buszjáraton kiderült, hogy a kinézett helyek egyike 6-kor, a másik 7-kor zár, és mivel a busz fél hétkor indult Badacsonyból, egyiket sem találtuk volna már nyitva. Gyors rögtönzéssel módosítottuk hát a tervet, így jutottunk el a Kisapáti mellett található Szent György pincébe.

Előtérben az isteni nedűt adó tőkék, háttérben
a Badacsony, a Szent György-hegy lankáiról nézve

Bár kicsit megvárakoztattak a megrendelt sajt-, hideg-, valamint hamutállal (a lassúság talán az előző napon rendezett lagzinak volt köszönhető, mely állítólag reggel 6-ig tartott), cserébe kiváló Juhfarkot kóstolhattunk. Ezt még egy kis hungarikum követte, ami Budai Zöld névre hallgat - valóban nagyon érdekes, nyersen zöld ízű, meglehetősen száraz, de összességében finom bor volt. Sajnos sokat már nem tudtunk időzni (és nyalakodni) a hegyen, mert el kellett érnünk a 9 után pár perccel érkező buszt visszafelé, hogy a lányok le ne késsék az utolsó vonatukat. Nem kerülhetem meg, hogy külön el ne elismerjem Eszti teljesítményét, ugyanis saját bevallása szerint nem szereti a bort, amihez képest tisztességgel helyt állt. :-)

Noha a pincelátogatás így elég rövidkére sikeredett, azért némi kultúra ragadt rám: többek között azt is megtudtam, hogy a Fischer borház megpróbálkozott egy kis újítással, Ausztráliából hozattak Shiraz tőkéket (ami már csak azért is érdekes próbálkozás, mert ugyebár ez a környék alapvetően fehér borairól ismeretes). Ezt később volt is alkalmam megízlelni, ugyanis Badacsonyban még azért betértünk a borhét záróestjére, mivel a vonat indulásáig még maradt egy bő fél óránk. Őszintén szólva, szerintem kicsit túl volt hűtve a Shiraz, ennek oka az volt, hogy helyszűkében - miként a legtöbb standon, itt is - csak egy egyszerű hűtőbe került be az összes bor és nem volt lehetőség külön temperálásra. Így viszont nehezen lehetett csak előcsalogatni a fajtára egyébként igen jellemző karakteres, fűszeres-gyümölcsös ízt, de kis türelemmel és némi óvatos melengetéssel azért sikerült.

Hétfő délelőtt ismét strandolással nyitottunk, természetesen az elmaradhatatlan labdázással a vízben. Sajnos a lányokat már nem sikerült elcsalogatnunk egy újabb vacsorára, pedig az is remekül sikerült, de persze az sem az eltervezett módon. Eredetileg a Bacchus vendéglőbe mentünk volna, ahonnan csodás látvány tárul az ember szeme elé vacsorázás közben: a Fonyódi hegyek fürdenek bíbor-aranyban, a lemenő nap fényétől izzó Balatonban. Sajnos a vihar közbe szólt, így el sem indultunk oda, mentő ötletként a szállásunktól három háznyira található - egyébként önmagában is kitűnő - Borbarátok étterem kínálkozott. A hirtelen jött változást szemernyit sem bántuk meg, fenséges étkeket fogyaszthattunk itt is, amit szintén egy, a térségre jellemző specialitással, Kéknyelűvel öblítettünk.

Esténk i-jére az tette fel a pontot, hogy vacsora után az étterem saját borpincéjébe betérve egy kivételesen jó kedvű (és már nem annyira szomjas) pincemesterbe akadtunk, akinek tréfái vetekedtek az ott található borokkal. Nagyon finom Sauvignon Blanc-t és Cserszegi fűszerest kaptunk, valamint egy igazi különlegességet: bodzabort, ami majdnem úgy készül, mint a bodzaszörp, csak itt a bodza finom íze Szürkebarátba ázik ki. Annyira megtetszett a dolog, hogy az előre betervezett Kéknyelűn kívül ebből is kénytelen voltam magammal hozni egy palackkal.

Így zárult hát az egyhetes badacsonyi nyaralás, és bár az elszakadást nagyban megkönnyítette a hétfőről keddre igen zordra forduló idő, azért alig várom, hogy visszatérhessek. Ha valakinek azért e beszámoló(k) olvasása közben megindult a nyáltermelése, akkor csak annyit ajánlanék, hogy ha csak teheti, menjen el Badacsonyba. Kiváló alkalom például a közelgő szüreti bál, melyet minden évben szeptember második hétvégéjén rendeznek meg.

Vitorlázás a Balatonon

Tegnap volt alkalmam eme szenvedélyemnek hódolni, már ha szenvedélynek nevezhetjük azt, amit az ember, bár nagyon szeret csinálni, mindössze pár évente egyszer él vele. Na nem kifejezetten, vagyis inkább közvetlenül rajtam múló okok miatt: egyrészt ez nem egy olcsó sport, másrészt, amikor Badacsonyban nyaralunk egy ismerősünk időnként felajánlja, hogy elvisz miket egy körre, aztán vagy sikerül ezen részt vennem, vagy nem. Idén szerencsére sikerült. :-)

Na persze mielőtt bárki azt hinné, hogy a vitorlázás csak pénz kérdése, el kell mondjam, hogy nagyon téved: igen komoly szaktudást igényel. Azon kívül, hogy az ember megtanulja, mi az a grósz, boom, spinakker (és még napestig sorolhatnám a különböző szakkifejezéseket) , na meg hogy a közel tíz-tizenöt különböző kötél mire való, és mikor melyikkel mit kell csinálni, komoly meteorológiai tudásra is szükség van, és persze egy jó adag helyismeretre, hogy a veszélyesebb helyzeteket elkerülje, és ne kelljen ráadásul szégyen szemre kimotoroznia a partra. Anno, mikor több mint tíz évvel ezelőtt itt dolgozhattam pár hetet a vízibicikli-kölcsönzőben, kapitányunk tanítgatott még a kis Kalózon, de amúgy is szegényes kis tudásom azóta teljesen megkopott, lévén nem nagyon volt alkalmam gyakorolni azóta.


Idén az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, szinte végig közel állandó sebességű, nem túl pöffös szelünk volt, így folyamatosan siklásban voltunk, nem kellett kényszerpihenőt tartanunk a közel négy órás túra alatt: Badacsonytomajból indulva elvitorláztunk Boglárig, majd vissza Szigligetnek, és végül onnan haza. Mivel a hajón a kellemes suhanásban az ember nem igazán érzi a nap erejét, jócskán lett színünk is: ha most indián lennék, jó eséllyel Vörösbegy lenne a nevem. :-)


Szereplők balról jobbra: a Badacsony; Torma Feri, a másodkapitányunk; a húgom; és Ábrahámhegy

Badacsony

Tegnap szerencsésen megérkeztünk Badacsonytomajba az éves családi nyaralásra. Úttörő módon sikerült nem magunkkal vinni a fél csarnokot és még időben is elindulni. Ennek köszönhetően már nem sokkal dél után csobbanhattunk a hűsítő vízben, a bevásárlást meg a kora esti órákra hagytuk - pont akkortájt be is felhősödött egy kicsit, úgyhogy semmit nem vesztettünk.

Estére besétáltunk Badacsonyba, ahol a hagyományőrzésből még "Borhetek"-nek hívott Borhét zajlik, ami sajnos már csak nevében emlékeztet a régi színvonalra. Nagy csalódással tapasztaltam, hogy mennyire pang; bár dübörög a zene és villódzanak a fények az elmaradhatatlan vurstliban - néha még egy kis sikongatás is hallatszik - a lacikonyhás soron elvétve ültek csak az asztaloknál. Néhány táska- és pólóárus tolja még az ipart az egykori aranyásókat megszégyenítő kitartással, de a mólón már csak páran lézengenek, az egykor folyton dübörgő diszkó sötéten és csendes magányban álldogál a parton.

A legnagyobb kiábrándulást maga a főesemény okozta: már tavaly is kicsit meglepődtünk, amikor a beugró szintű - egyébként jó minőségű - borok árát 80-100 Ft/dl-ről felemelték 100-120-ra, de az idei áremelés már-már sokkoló volt: 200-ról indult az Olaszrizling, de Szürkebarátot 250 alatt nem lehetett találni, és persze a jobbakért 300-at is elkértek. Határ persze a csillagos ég, a kuriózumszámba menő jégborért minimum egy ezrest kértek, de az árlapokon láttam 1.800 forintos tételt is - meg sem mertem nézni, mi az, nehogy még kísértésbe essek.

Pozitívumként mindenképp meg kell említenem, hogy idén már sajtos pult is volt, de az árszínvonal tükrözte a borosokét. Sajnos ezzel ki is merült az általam tapasztalt jó dolgok sora. A legsajnálatosabb dolog számomra az volt, hogy az egész térséget betöltötte a borpincék standjaival szemben felállított színpadról mindent túlharsogó, lakodalmas rockot játszó "Tótum-faktum Hakni band" színvonaltalan "gyere velem bébi, én sem megyek sehova, lári-fári, subidú" macskazenéje, az elmaradhatatlan szintetizátorral kísérve.

Ahogy a mondás tartja, jó bornak nem kell cégér. Amit viszont itt láttam, az szerintem a borkultúra meggyalázása, letaszítása proli sorba: szerintem aki ezt a típusú szórakozást választja, annak nagyrészt - tisztelet a kivételnek - a bor csak beb***ni kell, és az se baj, ha csak kannás van. Szívszaggató látvány számomra, ahogy a Balaton egykori ékköve így süllyed el, és ez az esemény számít reklámnak, a Badacsonyi Bor népszerűsítésének.

Nagyon remélem, hogy ezzel a bejegyzéssel senki kedvét nem vettem el az "Öreglánytól". Szándékosan a bejegyzés végére tartogattam a legnagyobb kellemes csalódást: idén buszjárat indult, ami egy jelképes összeg ellenében egy szép nagy utat megtéve a környék pincéit és egyéb látványosságait érinti, így akinek kulturálódásra szottyan kedve, van lehetősége rá, anélkül, hogy előzetes kutatások és rákészülés után, gyalog nagy utat megtéve, vagy a jogosítványát kockáztatva (ne adj'isten a legszebb örömökről lemaradva) jusson el egy-egy pincébe. Természetesen be is fogok nevezni erre a versenyszámra, és reményeim szerint egy épületesebb bejegyzésben meg is osztom majd élményeimet az igen tisztelt nagyérdeművel.